2021. július 25., vasárnap

A szívem az enyém

Ahogy a vesém, a tüdőm és a májam is. És szeretném, ha ez így is maradna, és én rendelkeznék az összes szervemmel, ne mások döntsenek azok sorsáról. Ha úgy akarom, donor leszek, ha pedig nem szeretnék élni ezzel a lehetőséggel, akkor nem leszek szervadományozó.

(Illusztráció)

Szinte kivétel nélkül ugyanezen a véleményen vannak azok a kommentelők, akik jogos felháborodásuknak adtak hangot a Blic napilapban megjelent hírrel kapcsolatban, miszerint Szerbia az év végéig elfogadhatja, hogy szervadományozásra vonatkozóan a feltételezett beleegyezés elve érvényesüljön. Ez azt jelenti, hogy születésünket követően azonnal donorrá válunk, és halálunk esetén felhasználhatják szerveinket. A kormány által megalakított transzplantációs bizottság tagjai abban reménykednek, hogy az általuk kidolgozott törvénytervezetet elfogadják, és a jövőben a rászorulóknak nem kell majd évekig várakozniuk az életmentő szervekre. Megszűnnének a várólisták, amelyekre azért van szükség, mert országunk a donorok és a transzplantációs műtétek számát tekintve az utolsó előtti helyet foglalja el Európában.

Ez mind szép és jó, hiszen a szervadományozás nemes cselekedet, és egy szív vagy tüdő olykor szó szerint életet menthet, de félelmetes belegondolni, hogy a halálunkat (pontosabban agyhalálunkat) követően a testünk az állam tulajdonába kerül, és az orvosok úgy darabolhatnak fel bennünket, ahogy jónak látják, hacsak hozzátartozóink nem vétózzák ezt meg, vagy nem szüntetjük meg idejekorán a feltételezett beleegyezést egy űrlap kitöltésével és hitelesítésével. (Arról nem beszélve, hogy ez valószínűleg nem lesz ingyenes.)

Erről az egészről eszembe jutott, hogy középiskolás koromban magyarórán írtam egy dolgozatot egy szegény kisfiúról, akit a szülei eladtak, hogy az érte kapott pénzből élelmet tudjanak vásárolni népes családjuknak. A fiút egy gazdag család vette meg azzal a szándékkal, hogy szerveit felhasználva megmentsék egyetlen beteg gyermekük életét. A filmbe illő történet annyira jól sikerült, hogy a magyartanárnő nem hitte el, hogy én írtam. Miután váltig bizonygattam neki, hogy de bezzeg én vagyok a doga szerzője, azt mondta, üljek le az első padba, és kezdjem el írni. Amikor feldúltan odaálltam elé, hogy mégis, hogy képzeli, hogy szóról szóra ugyanúgy írjam le az egész dolgozatot, hiszen ez nem vers, amit kívülről fújunk, hanem gondolatok, amelyeket úgy vetünk papírra, ahogy abban a pillanatban megszületnek a fejünkben, kikapta a kezemből a dolgozatfüzetet, belekanyarított egy ötöst, majd a következő szavak kíséretében úgy dobta vissza nekem, hogy végigcsúszott a padon: „Ha ezt tényleg te írtad, akkor író lesz belőled!”

Kedves tanárnő, ami szerény személyemet illeti, nem sokat tévedett, író ugyan nem lettem, csak egy szimpla újságíró, azonban, mint látja, az idestova harminc évvel ezelőtti, egy iskolás lány fejéből kipattant fikció napjainkban akár meg is valósulhat törvényes keretek között is, hiszen van az a pénz...