A száraz adatokat nézve Szerbia női válogatottja a kilencedik helyen végzett a belgrádi Európa-bajnokságon. A csoportmérkőzések során vereséget szenvedtek Németországtól (14:13), Spanyolországtól (21:6), Olaszországtól (19:3) és Franciaországtól (7:6), Horvátországot viszont 8:4-re legyőzték, így a portugálokkal vívhattak a 9. helyért, és 9:6-ra őket is sikerült legyőzniük.
A felnőttválogatott legutóbb a tíz évvel ezelőtti belgrádi tornán szerepelhetett (házigazdaként), akkor nyeretlenül, nyolcadikként végeztek. A média kiemelte, a felnőttválogatott azóta nem vett részt nagy nemzetközi versenyen. Sokan sikernek könyvelik el a mostani szereplést, fejlődést látnak, arról azonban egyetlen médium sem számolt be, hogy ez a csapat szinte pontosan két évvel ezelőtt az idei csoportellenfeleivel találkozott Lille-ben, kvalifikációt játszva a 2014-es budapesti Európa-bajnokságra. Sikertelenül. Sokan megfeledkeztek, vagy inkább hallgattak a tényről. Jelentősen a szerbhez hasonlóan a német és a francia válogatott gerince sem változott az elmúlt két év során, és a sikert jelentő továbbjutáshoz elengedhetetlen lett volna e két együttes legyőzése. Ha a csapatot és a hazai pálya nyújtotta lehetőségeket – ami a franciák elleni mérkőzésen jelentősen kidomborodott – vesszük figyelembe, a lányoknak tovább kellett volna jutniuk. Persze, ilyenkor jönnek a magyarázatok: elsősorban a női vízilabda népszerűsítése lehetett a cél, az eredmény másodlagos, hiszen tudjuk, milyen erőviszonyokat képviselünk a nemzetközi mezőnyben. Támogatni kell a klubokat, erős liga nélkül nem lehet erős utánpótlást és válogatottat nevelni. Kicsit visszaható nyilatkozatok ezek, elegendő megemlíteni a tényt, hogy a tavalyi nyolc csapat helyett idén már csak hat indul a bajnokságban, három klub, a fővárosi Stari Grad és Partizan, valamint a Becse női szakosztálya is megszűnt… Persze a remény hal meg utoljára! Amíg az Eb-n a korát meghazudtoló érettséggel játszó Lara Lukához hasonló tehetségek hajlandók mindent feláldozva – mert senki ne gondolja, hogy ezt a sportágat leányálom művelni –, gyakorlatilag a semmiért edzeni, addig lehet jövője a női vízilabdának, s talán két hétnél több időre bekerülhet a hazai köztudatba.
Persze Magyarországon egész más a helyzet. Kevés nemzet büszkélkedhet ilyen sikerekkel. A férfiak éremszerzésére nyilván számítani lehetett, arra azonban kevesen fogadtak volna az Eb előtt, és főleg a hollandok elleni nyitómeccset látva, hogy a sikertelen vb-t követően kinevezett kapitány, Bíró Attila válogatottja aranyérmes lesz Belgrádban, s ezzel olimpiai kvótát szerez, ami eddig magyar csapatnak még nem sikerült, a női vízilabda-válogatott az első. Hihetetlen feszültség szabadult fel a lányokból a Hollandiával vívott döntőt követően, elég csak a csapatkapitány, a mindig hűvös és kimért Keszthelyi Rita személyét nézni, aki könnyek közt szaladt a lelátóra szüleihez, nem törődve a biztonsági emberek rosszallásával.
Bíró Attila rendkívül jól építette fel a csapatot, jól kalkulált, mikor azt mondta Ritának, ezen a meccsen ő „nem rúghat labdába”, hozza inkább helyzetbe a többieket. Ezúttal a többiek is felnőttek a feladathoz, mindig volt valaki, aki a legjobb megoldást választotta. Hogy az új szakvezető személye, az új szakmai stáb, vagy mi jelentett a lányok számára új impulzust, nem tudni, mindenesetre sikerült túllépni saját árnyékukon, és az örökös „érmesekből” végre aranyérmesekké váltak.
