Kedd hajnalban nem ébredt föl rövid álmából Győrfi Sándor Magyar Életfa díjas műkedvelő színész, amatőr rendező, művelődésszervező. Előző este még a zombori Berta Ferenc Zsebszínház nőnapi műsoráról, illetve a február második felében esedékes 71. születésnapjáról beszélgetett baráti társaságban. Gerincproblémái miatt hosszú évek óta nem aludt ágyban, csak fotelben szunyókált, néhány órát, majd sétált, visszaült, hajnalban már etette a verebeket és a galambokat, rendezte a Zsebszínház iratait. Hétfőn este még vele ültem, feleségével, Klárával együtt beszélgettünk a Zsebszínházról, a sorsról, a sorsunkról. Kedden reggel az utóbbiról már többet tudtunk.
A műkedvelő színészet vonzáskörébe Győrfi Sándor ötödikes bezdáni elemistaként került, de amatőr színészi munkáját 1959-től már igazoltan lehet számolni, ekkor részesült ugyanis első elismerésben színészi munkásságáért. A szabadkai Népkörbe 1960-ban került, Szabó István volt a szakmai mentora. A színjátszás mellett Szabadkán végezte az építészeti szakközépiskolát, az építészeti főiskolát és a színészképző főiskolát, majd Budapesten Major Tamás osztályába járt a Színművészeti Főiskolán, amit végül anyagi okokból el kellett hagynia. Ettől fogva műkedvelő színészként, rendezőként, színpadtervezőként, énekesként, versmondóként, művelődésszervezőként dolgozott.
Győrfi Sándor álmodta és alakította meg 1997-ben a Vajdasági Magyar Amatőrszínházat, amely a VMMSZ keretében önálló alegységként működött. A színház két nagy sikerű bemutató és tájolás után (a Szeressük egymást gyilkosok című vígjátékot negyvennél többször adta elő a társulat) a harmadik darabbal pénzhiány és a kellő szakmai odafigyelés, illetve megnemértés hiányában 2000 novemberében abbamaradt a Vajdasági Magyar Amatőrszínház tevékenysége.
Ugyancsak Győrfi Sándor kezdeményezése és vezénylése alapján jött létre 2001-ben a Vajdasági Magyar Amatőrszínház mintájára és feladatvállalásával a nyugat-bácskai Berta Ferenc Zsebszínház, amely azóta is sikeresen működik, tavaly decemberben tartotta meg 200. előadását.
Győrfi Sándor több éven át tagja volt a VMMSZ Elnökségének.
Évek során szerepelt az Újvidéki Rádió szilveszteri műsorában és vidámestjeiben. Művelődésszervezői tevékenysége során nem csupán hazai műkedvelő együttesek zombori fellépéseit egyengette, hanem magyarországi színészekkel is szervezett találkozókat, egyebek között Keres Emillel, Turpinszki Bélával, Csombor Terézzel, Sirkó Lászlóval, Horváth Istvánnal, Csűri Edittel és másokkal.
A bemutatásra került darabok anyagi fedezetét szilveszterezések, bálok szervezésével és szponzorok mozgósításával biztosította. Állandó résztvevője volt az irodalmi esteknek, és ő szervezte meg a negyven évi munkásságukat ünneplő amatőr színjátszók gálaműsorát Szabadkán. A zombori Kaszinó udvarán saját költségén emlékfalat emelt a magyarság nagyjai és temetetlen holtai emlékére a Berta Ferenc Zsebszínház nevében.
Műkedvelői tevékenysége a Vajdasági Magyar Amatőrszínházzal és a Berta Ferenc Zsebszínházzal együtt végzett tájoló munka mellett főként a szórványmagyarság művelődési amatörizmusának fejlesztése nyomán szolgálta a vajdasági magyarság kulturális önazonosságának megőrzését. Kúlán például három évadot (1988; 1989; 1990) játszott a helyi magyar társulattal, majd ugyanitt négy évadot (1996; 1997; 1998; 1999) rendezett, és darabjainak szereplői több díjban részesültek. Bajmokon egy évadot játszott a nagy sikerű Egy bolond százat csinál című vígjátékban. Zomborban több tíz rendezvényen és előadásban vett részt rendezőként és szereplőként, köztük csupán példaként emelhető ki a Csodaszarvas című nyugat-bácskai millecentenáriumi tájoló műsor rendezése.
Több mint száz darabban játszott, ám az érdemeket gyakorta elfedő színfalak mögött is fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy oly sokan szórakozhassanak, élvezhessék a szép magyar színpadi beszéd és a játék ötvözetét, közben pedig olyan műkedvelők nevelődjenek fel, akik a tehetségük, elszántságuk mellé tudást is szereznek, és azt saját szűkebb pátriájukban kamatoztatják. Élettere és lételeme a színpad volt, neve egybeforrt a bácskai magyar műkedvelő színjátszás fogalmával, nemzedékek nevelésével és példamutatása a vállalással azonosult, amikor nem csupán a színpad dolgaival kell törődnie az előadónak és rendezőnek, hanem számtalan külső körülmény egybehangolásával, megteremtésével, összefogásával, hogy a színészek és a darab egyáltalán színpadra kerülhessen.
A színház bűvkörén kívül is tevékeny volt, kézilabdázói sportkarrierét egy térdsérülés törte félbe, de továbbra is rajongott a sportért, emellett halászlé-bírói képesítést szerzett, és megjelenésétől kezdve hetente bejárt a Dunatáj hetilap szerkesztőségébe, mert szerette az újságot és kedvelte az újságírókat, akikkel közösen szervezte a különböző programokat.
Életéből 57 évet áldozott a műkedvelésnek, Bácskának, a magyarságnak.
Fájó szívvel, és annak tudatában búcsúzunk tőle, hogy nem lép már helyébe senki. Váltig állította, „a színészet nem szakma, hanem sors”, így hiszem, máris ácsolja a mennyei színpadot, ahol együtt játszhat majd a korábban eltávozott színész- és rendezőtársaival.
