„Le kellene fújni a szívemről az összes port… Kitárnom a kijáratot, kikísérni mindenkit, aki nem oda való.” Ez a két mondat is tökéletesen idevarázsolja nekünk annak a kis novelláskötetnek a hangulatát, amely az Agapé gondozásában jelent meg decemberben. Illés Hajnalka Vallomások című kötetét minden olvasó figyelmébe ajánlom: olvassa a nő, aki általa megértésre talál, olvassa a férfi, hogy általa megértse a nőt, az anyát, olvassa a hithű ember, s olvassa az is, aki nem találja hitét.
Illés Hajnalka (Molnár Edvárd felvétele)
Illés Hajnalkát fiatal korom óta ismerem. Zenetanárnőmként tisztelhettem először, akkor is ugyanolyan mosolygós volt, mint ma, pedig azóta eltelt húsz év, s az élet mindenkin átgázol néha. Hajnalkán is, de őszinte, ragyogó mosolya és csodálatra méltó életszeretete egy pillanat alatt jókedvre deríti a társaságába keveredőt is. Könyve nála személyesen, valamint az Agapé kiadónál is megvásárolható.
Ki Illés Hajnalka ma?
– Elsősorban anya vagyok és minden egyéb utána következik. Akkor valósítottam meg önmagam, amikor megszületett a fiam. Ha elvonatkoztatom a rossz párválasztást, és a nehéz házasságot, akkor is úgy érzem, hogy az anyává válás folyamatában találtam meg önmagam és ez a mai napig tart. Az, hogy nő vagyok, az is én vagyok, szeretek nő lenni és ezzel élni. Az, hogy dolgozó nő vagyok, az is egy szerep, anélkül is szomorú és más lenne az életem. Nehéz volt megszokni a városházás munkalégkört, azt, hogy ha nincs semmilyen politikai kapcsolatod, akkor mennyire egyedül vagy, de már ezt is megszoktam. Az, hogy lánya vagyok az édesanyámnak, húga a nővéremnek, az is egy szerep, és nem könnyű. Nehéz jó családi kapcsolatokat ápolni manapság. S azon is gondolkodtam: nem véletlen, hogy erre a beszélgetésre most kerül sor, mert ma, szombaton van öt éve, hogy édesapám elhunyt. Arra gondoltam, hogy erről az évfordulóról olyan szépen kellene megemlékezni. Tulajdonképpen édesapám halála is azzá formált, aki ma Illés Hajnalka.
Az írás mindig része volt az életének? Gondolok arra, hogy esetleg naplót írt fiatalon, aztán egyszer csak komolyra fordultak a dolgok?
– Mindig írtam, és imádtam, igyekeztem írni, de soha sem tudtam felmérni, hogy jól írok-e. Nagyon hálás vagyok a tanítónőmnek és a magyartanárjaimnak, akik mindig biztattak. Még most is azt mondom, hogy nekem fogalmam sincs az írásról. Írtam fiatal koromban is, írtam a várandósságom alatt is a megszületett fiamnak. A Hét Napban is volt vallási rovatom, aztán az Új Képben és az Útitárs nevű vallásos gyermeklapba is írtam. Aztán sokáig szunnyadtak bennem a gondolatok. Édesapám halála volt az a pont, amikor újra az írás felé fordultam. Tulajdonképpen mindig írtam, de sokszor nem arról, amit valójában éreztem. A halállal való közeli találkozás nyitott meg újra. A mai napig nem tudok írni szép, jó dolgokról. Nagyon ritkán. A fájdalomról, nehézségről, szenvedésről írok, más nem nyitja meg az írói énemet.
Aztán 2011 után a Hitéletben az Iránytű rovat vezetését bízták rám, de ezek is inkább elmélkedések voltak. A vallomások aztán folyamatosan születtek, a mandiner.hu adott helyett a liberálisabb novelláknak. Az idén tavasszal egy kedves volt diákom bátorítására küldtem novellákat a Magyar Szó mellékleteinek, az Üveggolyónak és Kilátónak, és itt több írásom is megjelent.
A mostani Vallomások a már megjelent és új szövegeket fűz egybe, összesen 13 novellát.
– Bogdán József atya ajánlásában kiemelte, hogy mennyire tiszteli bennem azt, hogy kiírtam ezt magamból, hogy ennyire őszinte voltam. Én másként ezt nem tudom csinálni. Önmagamat tudom csak adni, nem tudom másként elképzelni. Nem szégyellem magam semmiért, azért sem amiket tettem, s az érzésekért sem, amiket akkor, egy adott élethelyzetben éreztem. Ez én vagyok, ha már képes voltam papírra tenni, akkor nem szabad attól félnem, hogy esetleg valaki elítél emiatt. Hatalmas dolog ez a számomra, hogy Harmath atya azonnal igent mondott, hiszen olyan kötött közegben élünk, olyan nehéz az álmokat megvalósítani, ha csak egy egyszerű ember vagy és nem áll mögötted senki. S nekem mégis sikerült, s ez hatalmas erőt ad.
A kötetben én állítottam össze a sorrendet, az első édesapám haláláról, az utolsó pedig a feltámadásról szól. És azért is van kronológiai sorrendben, mert az ember a fájdalmakkal érik.
Lesz-e folytatása a Vallomásoknak?
– Ez egy első könyv. Szerintem lesznek még Vallomások. Már tanultam ebből a könyvből, s tudom, hogy mik azok a pontok, amiket a következő könyvben mindenképp érinteni szeretnék. Az álmok számomra nem fejeződnek be, mindig továbbálmodom őket.
