A elmúlt ünnepek tűzijátékos, petárdás és egyéb piromániás kakofóniája után jólesik a hosszúra nyúlt téli esték csendjét élvezni. Akár csak egy cigaretta erejéig is, amit a teraszon szív el a dohányzó, és amíg pöfékel, addig kiszellőzteti a fejéből a nap folyamán felhalmozottat. A szinte dermedtnek tűnő csendből azonban a természethez szokott vájtfülűek egész sor hangot szűrnek ki. Az apró motoszkálástól a halk roppanásokon át egészen a kiáltó bagolyhuhogásig és a szerelemittas rókák epekedő ugatásáig.
Az utóbbi időkben az észak-bácskai éji zenébe egy ismeretlen, új lidérces üvöltés is társul, és mind gyakrabban lehet hallani még a teraszon pöfékelve is. Amiről ugyanis vadászkörökben mint lehetőségről beszéltünk, bekövetkezett. Most már véglegesen bizonyságot nyert, hogy az aranysakál visszatért erre a vidékre. Nemcsak jött, hanem megvetette lábát, és szaporodik is, visszafoglalva azt az élőhelyet, amelyről úgy száz évvel ezelőtt kiszorították. Igaz, neki sem felel meg a lekopaszított, kultúrsivataggá változtatott vidék, de mivel kiválóan alkalmazkodó állatról van szó, a területfoglalás szempontjából számára ez nem jelent gondot, beköltözik a városokba, a falvakba.
A sakál tehát visszajött. A vadászok szemszögéből szemlélve ez egy sor megoldható gondot jelent. Igaz, hogy ragadozó meg kiváló vadász, hogy falkában szerzi meg zsákmányát akárcsak a farkasok, és ezáltal veszélyezteti az itt honos őzállományt. De ha kitapasztalják szokásait, ha a vadászok újra megtanulják kezelni és szinten tartani a sakálpopulációt, egy nagyon is kívánatos trófeájú vaddal lehetünk gazdagabbak.
Persze, elkényelmesedett társadalmunkban, ahol számos téves és rossz szokást csempésztek a vadászatba, egy ragadozó viselkedését kiismerni szinte lehetetlen. Nem lehet úgy lőni sakált, hogy beugrok az új terepjárómba, kirobogok a területre, és egy-két óra kocsikázás után büszkén dicsekszek a kocsmában, hogyan ejtettem el a környék legnagyobb sakálját. Igaz, így semmire sem lenne szabad vadászni, még ha ismerünk is embereket, akiknek ennyiben merül ki a vadászat fogalma. Sakált lőni az ilyenek azonban csak akkor tudnának, ha azt fához kötik!
De mit is kellene tudnunk a nádifarkasról, ahogyan ezt az állatot akkor hívták, amikor ha nem is mindennapos, de gyakori vadnak számított ezen a vidéken. És amikor Arany János is „szerepet adott” neki.
A sakál párban vagy inkább – mondjuk így –, családokban élő állat. Egy pár szaporodásához, megélhetéséhez igen nagy, mintegy 2–4 négyzetkilométeres vadászterület kell. Párzási időszaka a rókáéval esik egybe, és a szukák májusban hozzák világra 4–6 kölyökből álló almukat. Vajdaságban a sakál többnyire kotorékban ellik, de sűrű, bozótos vidéken vagy nádasokban akár sekély vackokban is elvan. A kicsinyeit két hónapig szoptatja, ám a szoptatási időszak végén már visszaöklendezett zsákmánnyal is táplálja őket. Az alom a következő párzási ideig együtt marad, együtt vadásznak és ez az idő alatt tanítják a felnőttek a kölyköket a túlélésre. Ha a terület nem teszi lehetővé újabb párok kialakulását, a sakálok továbbra is az eredeti csapatban maradnak, közben segítik a következő generáció felnevelését, majd előbb a hímek, később pedig a szukák is továbbállnak.
Ezért van az, hogy előbb a kifejlett hímek jelennek meg a területen, majd a fiatal egy-két éves szukák követik őket. Bár számos vadászegyesületi vezető, sőt szakember is állítja, hogy a sakál a nemes vadfajokat is veszélyezteti, az nincs bizonyítva. Ezzel ellentétben az elejtett vagy elhullott egyedek gyomortartalmának vizsgálata azt mutatta ki, hogy akárcsak a róka, a sakál is túlnyomórészt apró rágcsálókkal táplálkozik, de szezonális jelleggel még az érett gyümölcsöt is elfogyasztja.
Vadászata nem túl bonyolult, mint a ragadozók többsége, a sakál is könnyen hajtható. Ritkán tör ki oldalra, többnyire egyenesen előre, az elálló puskások felé halad. Mivel igen félénk, rejtőzködő életet él, ritkán lehet látni, jelenlétét az üvöltése és a nyomai árulják el. Szívesen veszi fel a dögöt, így aránylag könnyű dögkútra szoktatni, ahol megfelelő magaslesről vagy leskunyhóból elejthető.
Újbóli megjelenése és meghonosodása vidékünkön sokakban igen vegyes érzelmeket ébreszt. Az európai keresztény hiedelemvilág a farkast, a sakált és a rókát is vérszomjas, alamuszi, ravasz teremtménynek tünteti fel, holott csupán ügyes, a saját világában kiválóan működő, alkalmazkodó lényekről van szó. Kelet-Szerbiában, a Morava és a Duna mentén állítják, hogy a sakál megjelenésével szinte eltűnt az őzállomány. A két dolog azonban minden valószínűség szerint nem függ össze. Biztos, hogy időnként a sakálcsaládoknak sikerül anyától elválasztani és elejteni egy-egy őzgidát, szarvasborjat vagy vadmalacot, de ez nem jellemző. Éppen ezért van egy sanda gyanúnk, hogy a Morava-völgyi őzeket nem a sakálok gyomrában, hanem a sakált kiáltó lesipuskás konyhavadászok mélyhűtőjében kellene keresni.
