2024. március 29., péntek

Agatha Christie cowboykalapban

Filmkritika: Aljas nyolcas

The Hateful Eight, 2015. Írta és rendezte: Quentin Tarantino. Fényképezte: Robert Richardson. Vágó: Fred Raskin. Zene: Ennio Morricone. A főbb szerepekben: Samuel L. Jackson, Kurt Russel, Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Damián Bichir, Tim Roth, Michael Madsen, Bruce Dern, Channing Tatum.

Amikor Quentin Tarantino 2009-es Becstelen Brigantyk című filmjében váratlanul egy negyvenperces jelenettel rukkolt elő, amely egyetlen zárt térben, többnyire ugyanannál az asztalnál játszódik, a rajongók hada kettészakadt (és akkor még nem számoltuk azokat, akik a műfajt teljesen félreértve kikérték maguknak Hitler halálát és a történelmi pontatlanságokat): azokra, akik imádták a hihetetlenül hosszú és feszültségteli drámát, és azokra, akik a Kill Bill akciójeleneteit várták vissza.

Akik az első csoportba tartoznak, imádni fogják az Aljas nyolcast is. Akik a másodikba, azok meg se nézzék.

Tarantino nyolcadik filmje ugyanis ennek a jelenetnek afféle egész filmet átható változata, amely több szempontból is félrevezeti mindenkori nézőjét.

A hírhedt fejvadász, John Ruth (Kurt Russell) arról híres, hogy nem lövi le az élve vagy holtan előkerítendő közveszélyes bűnözőket, hanem leszállítja őket, hogy az igazságszolgáltatás végezzen velük. Az iszonyatos összegért körözött Daisy Domergue-t (Jennifer Jason Leigh) postakocsin szállítja a hegyekben, ám nyakukon egy hóvihar, és két potyautas is felkérezkedik: a célállomás, Red Rock állítólagos seriffje (Walton Goggins) és a vidék egyetlen fekete fejvadásza, Marquis Warren (Samuel L. Jackson). Egy ismert fogadóba menekülnek, ahol már elrejtőztek páran az ítéletidő elől... ám egyre több apró jel mutat afelé, hogy egyikük-másikuk nem az, akinek mondja magát.

A fent emlegetett félrevezetés legszembetűnőbb eleme a műfaji megjelölés. A film valóban operál a western klisétárával, és helyszínét és idejét tekintve tökéletesen rímel az amerikai Vadnyugat történeteire, sőt, a film teljes eredeti filmzenéjét a spagettiwestern óriása, Ennio Morricone jegyzi (méghozzá az egyik legjobb újkori munkájával). Ám a felépítés, a történetvezetés, a szereplők összeütközései egy csöndös és feszült who-done-it-krimivé állnak össze, amelynek csupán kulisszája a Vadnyugat: Agatha Christie cowboykalapban. A cselekményt pisztolypárbajok és leszámolások alig mozgatják, ellenben egyre suspence-esebb hajszát eredményez egy réges-régi kegyetlen bosszú emléke, egy kanna mérgezett kávé, a nemrég lezárult polgárháború, egy Abraham Lincoln által aláírt levél, a fejeken hagyott kalapok és még megannyi apró részlet, amelyekből ez a hatfejezetes mű összeáll.

Ha valaki netán a rendező állandó eszköztárát keresi, bőven talál abból is: a fejezetek közül kettő is teljesen felrúgja az időrendiséget, ide-oda ráncigálva a fonalat az arisztotelészi hármas egységen belül tizenöt perccel, vagy akár egy egész nappal, az emberek sűrűn halnak látványosan erőszakos halált (mondjuk vérhányás következtében), Morricone mellett felhangzik Roy Orbison, David Hess, a The White Stripes zenéje és egy amerikai népdal Jim Jonesról, továbbá Samuel L. Jackson elmondja minden idők egyik legmocskosabb és legprovokatívabb Tarantino-monológját, amivel Golden Globe jelölést is szerzett a csodásan csúnyává maszkírozott Jennifer Jason Leigh-vel egyetemben.

A kritikusok leginkább azért támadták meg a nyolcadik Tarantino-filmet, mert az „pusztán fölvett színház” – és valóban ez az Aljas nyolcas egyik legkockázatosabb vállalkozása. Hogyan készülhet film egyetlen relatíve kicsi zárt térben, ahonnan a budira kijutni is fagyhalált vonhat maga után? Hogyan törhető szét képkockákká egy harmincperces utazgatás a postakocsin? Hogyan válhat a kinematográfia jelentőssé egy nyolc emberből álló, folyton összezárt csoportban?

Film ez, méghozzá a javából. Klausztrofóbiás, rizikós alkotás, amelyben szinte minden teher a színészek jelenlétére és a feszült atmoszférára van rápakolva. Robert Richardson kamerája elképesztő színekkel és még elképesztőbb moccanásokkal töri darabokra a teret, és követi le mind a nyolc figura útját. A film zárványa pedig pont olyan brutális, mint a magát videotékásból élő kultusszá kinövő rendező akármelyik alkotása.

Épp csak sokkal visszafogottabban jutunk el mindehhez, mint mondjuk, a Ponyvaregényben.