Pimasz, kísérletező, provokatív, elemző, egyszerű – ezeket a szavakat használnánk a sokszor strukturalista hajlamú, sokszor izgalmas szerkesztésű, de szinte mindig társadalmilag elkötelezett vagy az emberi természet mélységeiben kotorászó alkotásokra. Az éves listákban az a jó, hogy, bár nyilván ostobaság volna január egytől január egyig művészettörténeti korszakokat meghatározni (a film esetében ráadásul még ott a terjesztés ütemezésének problémája és a legalább kétéves elkészülési idő), mégiscsak segítenek az összegzésben. Ez a szilveszteri egymegegy például helyretette e sorok írójában, hogy a 2015-ös egészen hercig egy év volt.
A filmtörténet a Star Wars hetedik részénél tart, a kritikus viszont nem rendelkezik teleportáló masinákkal és az Internet sem végtelen – így történhetett, hogy néhány fontos film egész egyszerűen nem került a szeme elé. (Igen, jól értik, most épp azt magyarázzuk, miért nincs a listán a Saul fia.) Ha pedig a filmek némelyike előző évi keltezésű, az azért lehetséges, mert a hazai mozikba csak később került, vagy mert karrierjét elsősorban a 2015-ös évben futotta.
Mielőtt a top tízre szökellnénk, meg kell említeni, hogy az évnek természetesen nem tíz jó mozija volt, hanem sokkal de sokkal több. Futott még például Hong Khaou Kicsikém című alkotása (itt említendő, hogy az év egyik legkiemelkedőbb színészi munkája a Parfüm főszerepét rég kinőtt Ben Whishawé, nem csupán ezért a filmért, hanem a Londoni kém című sorozatért is), Tim Burton üdítő művészéletrajza, a Nagy szemek, David Cronenberg Térkép a csillagokhoz című steril Holywood-drámája, vagy a Sundance fesztivál egyik üdvöskéje, a Carter Smith által jegyzett Jamie Marks halott.
A kritikus határtalanul szubjektív pupillája azonban a következő filmeket látta az év nagy durranásainak.
10. Liza, a rókatündér. Ujj Mészáros Károly debütálása egyszerre Hamupipőke-történet és egy Wes Anderson-mozi remake-je. Egy nemlétező Budapest (Csudapest?) látképe, egy halott japán popénekes és egy férfifaló démon, a rókatündér. Ötletek egész lavinája zúdul arra, aki jegyet vesz az év egyik legszórakoztatóbb alkotására, amely az újvidéki Cinema City fesztiválon közönségdíjat kapott – és értjük is, miért.
9. Kódjátszma. Morten Tyldum alkotása Alan Turingról, a számítógép megálmodójáról végül csak egy Oscar-díjat érdemelt ki, a legjobb adaptált forgatókönyvét. Kódok, háború, egy férfi magánéleti válságai. A komplex struktúrájú, keresztrejtvényszerűen felépülő történelmi biopic azonban bővelkedik remek elemekben. Csak hogy a legkitűnőbbet említsük: Benedict Cumberbatch főszereplése egész biztosan emlékezetünkben marad.
8. Eszeveszett mesék. A több összefüggő kis történetet tartalmazó filmeknek nagy divatja van mostanság, de ritkán sikerülnek olyan kitűnőre, mint Damián Szifrón argentin rendező alkotása. Ez a meghökkentő fordulatokkal operáló hatsztoris mozi az emberi indulatokat vizsgálja, ám ezeket az indulatokat rendszerint a társadalmi felépítésből adódó hiányosságok okozzák. Meg kell-e patkánymérgezni a korrupt politikust? Fel kell-e robbantani egy épületet, hogy végre meghallják az embert? Pokolian szórakoztató és bántóan igaz.
7. Mami. Xaviér Dolan megszűnik kanadai enfant terrible-nek lenni, és apránként elfoglalja helyét a világ legfontosabb rendezőinek palettáján. A tavalyi Tom a farmon pszicho-pokla után most egy hiperaktív, dührohamokkal küzdő fiú és életre vágyó anyja közti konfliktus elemzésébe fogott, amit a világ szinte minden nagyobb fesztiválja díjazott. Végletesen megértő, ugyanakkor kegyetlenül objektív forgatókönyv, remek színészi alakítások, és az év egyik legmegrázóbb filmes befejező képe juttatta ezt az alkotást a hetedik helyre.
6. Az új barátnő. François Ozon vagy tizenöt éve foglalkozik az emberközi viszonyok kuszaságával és a szexualitás fluid voltával – és még mindig tud eszement meglepetéseket okozni. Az önmagát heteroszexuális transzvesztitaként megtaláló özvegy családapa és gyermeke keresztanyja közt szövődő egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb kapcsolat hihetetlenül érthető és megérthető marad, míg a háttérben akár igen aktuális társadalompolitikai kérdések is felsejlenek, mindezt megkapó szellemességgel ábrázolva.
5. Senki gyermeke. A Cinema Cityről írott kritikákban ezt a filmet már akkor az év hazai alkotásának tituláltuk, amikor még meg sem kapta a fesztivál fődíját. Vuk Ršmanović vad gyermeke Jugoszlávia széthullásával párhuzamosan válik szép lassan emberré egy belgrádi árvaház falai között, és mire megtanul beszélni a hazáról, már nincs haza, amiről beszélni lehetne. Fájdalmasan szép történet ez Denis Murić főszereplésével, amely felülemelkedik nemzeti öntudaton és háborún, és egy ártatlan emberi létről elmélkedik, kristálytiszta képekben.
4. Ifjúság. Sokszor előfordul, hogy az európai rendezők angol nyelven forgatnak és művük megbukik – Paolo Sorrentino Ifjúságával azonban nem ez a helyzet. A Michael Cain és Harvey Keitel főszereplésével készült gigászi vízió olyan, mintha Fellini forgatta volna le A varázshegyet – egy luxusszanatóriumban összeér a múlt és a jelen, a művészet és a valóság, a magány és a társadalom. Főszereplői idősek ugyan, az ifjúság azonban nem a ráncokban van, hanem valami sokkal megfoghatatlanabb dolog: a lehetőség az újrakezdésre.
3. Egy galamb leült egy ágra és eltűnődött a létezésen. Bár a mélyben Roy Andersson legújabb mozija (a híres-neves trilógia befejező része) éppoly filozofikus mint a címe, a mindennapok abszurdját kevesen tudják ilyen hitelesen és szellemesen megragadni. A leírások szerint a film két (egyébként teljesen humortalan, sőt karót nyelt) ügynökről szól, akik vámpírfogakat és más „nevettető” termékeket árulnak, ez nem teljesen fedi az igazságot. Betoppan itt egy igen fiatal, háborúba induló király, a katonák csókért vesznek italt, valaki meghal és halálának legnagyobb problémája az lesz, ki eszi meg az általa közvetlenül előtte rendelt édességet, a néger rabszolgákat egy hatalmas hengerbe terelik, a film leggyakrabban előforduló mondata pedig az „örömmel hallom, hogy jól vagy”. Igazi vadvízi evezés, amelynek minden egyes jelenete egy-egy hiperrealista festmény.
2. Eisenstein Mexicóban. Peter Greenaway minden filmjét messiásként várjuk, de már rég nem produkált ehhez hasonló gondolati és képi gazdagságú művet. A Szergej Eisenstein szovjet filmrendező-úttörő életének (többé-kevésbé) fiktív fejezetét feldolgozó alkotásban minden ott van, amit a szerző legnagyobb filmjeiben szerettünk: szex, politika, a vágás és a kamera elképesztő használata, filozófiai esszék és emberi sorsok. Intellektuális remekműről beszélhetünk, amely szétrepeszti a film, az irodalom, a képzőművészet burkát.
1. Birdman avagy (a mellőzés meglepő ereje). Alejandro Gonzáles Iñárritu „nem engedte meg magának, hogy egyetlen elhibázott, félrecsúszott pillanat is legyen a Birdmanben, és ezért többszörösen is megkapta megérdemelt jutalmát. Csemege, élvezet, igazi óda ez a film: óda minden bukott kísérlethez, minden sikertelen művészhez, minden álomhoz, amit nem adtak fel, és mosolygó kritika az olcsó műfajok felé.” Ezt írtuk a Birdmanről, még mielőtt februárban megkapta az Amerikai Filmakadémia fődíját, és máig egyezünk ezzel a kijelentéssel. Bonyolult, de szórakoztató; intellektuális, de kacagtató. A visszatérésre készülő színész összes gondja, Michael Keaton alakítása, a kamera elképesztő mozgásai, a forgatókönyv cicomái és a megannyi szédítő apró részlet – mind arról gondoskodik, hogy ez a film végleg bekerüljön a filmtörténetbe, mint 2015 egyik legfontosabb momentuma.
