2024. április 16., kedd

Történelmet forgatunk

Beszélgetés Muci Attilával a menekültáradatról

Minden újságíró azt szeretné, ha pályafutása során utolérné egy olyan téma, amelybe elmerülve a kiteljesülés érzése kerítheti hatalmába. Egy olyan sztori után vágyakozunk, amelynek feldolgozása a szakma eszköztárának mindegyik rekvizitumát igénybe veszi, megmozgat testileg, szellemileg és – mint ahogy az Muci Attila kollégánk esetében fokozottan megtörtént – lelkileg is. Attilának beteljesülhetett a vágya, az idei menekültáradat során hosszú hónapokon keresztül, szomorú történetfolyamatot követhetett testközelből, ember legyen a talpán, akit az ilyesmi hidegen hagy!

Kollégánk meséje valóban megható, az idén nagyon sok olyasmit átélt helyszíni tudósításai során, ami elkényelmesedett elménk számára érthetetlen. Megkértük, próbálja meg egyoldalas terjedelemben összefoglalni élményeit. Tekintettel a téma összetettségére, ez még egy profi számára is hatalmas kihívás. Önmagáról elmondta, hogy mindig is érdekelte az újságírás, szerette a magyar nyelvet, a magyarórákat, az egyik hetedikes fogalmazásával versenyt is nyert – megjelent a Napsugár oldalán. Vuković Géza, azaz Cagi bácsi véleményezte, ő kívánt neki sok sikert újságírói pályafutásához. Az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorában kezdett, több lapnak is dolgozott, a Mozaik TV-nek, később a Duna TV Világunk műsorának újvidéki munkatársa lett. Azóta magyar tévéknek dolgozik, immár tíz éve.

– A menekültáradat, azaz a népvándorlás tematikájába az év elején sodródtam bele, akkor már több ízben is jártunk Krnjačában, ahol megismerkedtünk több, Szíriából illegálisan érkezett menekültcsaláddal, ma is tartjuk velük a kapcsolatot. Akkor még teljesen más volt a helyzet, konkrétan elmesélték, hogy fejenként 1500 euróért keltek át Macedóniából Szerbiába, előzőleg fejenként 1000 euróért hozták át őket Görögországból Macedóniába. Amikor intenzívebbé vált az embercsempészés, május derekán, még Magyarország volt a cél. Az első, meghatározó utunk Bosilegradba vezetett, a bolgár–macedón–szerb hármashatáron, másnap Preševóban, és a macedóniai Lojaneban forgattunk. Ebbe az albánok lakta faluba még a macedónok se merészkednek be, később mindenki azt mondta: Szerencse, hogy bejutottatok. Meséik végighallgatása után, azt gondoltam: Szerencse, hogy kijutottunk – ez volt az első „meleg” helyzetünk. A déli órákban jártunk ebben a faluban, az utcán sok gyerek tartózkodott, valóban szerencsénk volt. Preševóban is szerencsénk volt, noha sem én, sem operatőrünk, Bekvalac Dejan sohasem járt ott korábban, mégis fél órán belül sikerült találkoznunk az addigi legnagyobb menekültcsoporttal. 80–100 szíriai bandukolt a vasúti sínek mentén, korábban csak 15-20 fős csoportok érkeztek Dél-Szerbiába. Visszatekintésképpen, akkor, május derekán, még egészen másképp történtek a dolgok – a vasúti sínek meg a mecsetek voltak a tájékozódási eszközeik... Nagyon sok élményem volt déli utazásaim során, megrázó emlék marad az a beszélgetés, amelyet Lojaneben készítettünk egy szomáliai családdal, a gyerekek, egy kisfiú és egy kislány hasonló korúak, mint az enyémek, 3-4 évesek, az a legborzasztóbb, hogy ők már menekülttáborokban születtek. A család azt nyilatkozta, hogy aznap érkeztek meg hat év hánykolódás után, döbbenetes. Elég meleg volt már akkor, a gyerekek a vízcsapnál játszottak, tele volt az autónk palackos vízzel, mégis mindig szomjasak voltunk, mert az összes vizünket szétosztogattuk. A közelmúltban kis híján bajba kerültünk, a görögországi Idomeniben történt az eset. Az egyik migráns eljátszotta, hogy az autónk kereke átgurult a lábán, húszan-harmincan alig várták, hogy ránk támadhassanak: feltépték az autónk ajtaját, ki akartak cibálni bennünket... Aztán nagy nehezen az ENSZ menekültügyi munkatársa közbelépett, fordított arabra, valahogy megmagyaráztuk, hogy újságírók vagyunk. Ezután – érdekes módon – a fiúnak nem kellett se rendőr, se elsősegély, mehettünk tovább. Az esetet higgadtan kezeltük, valószínűleg ezért is úsztuk meg szárazon. Felteszem a kérdést, hogy miért akartak incidenst kiprovokálni. Látták a szerb rendszámtáblát, ez akkor volt, amikor a gazdasági bevándorlók ezrei torlódtak, ki tudja... Mindenesetre elég érdekesen reagáltak.

Egyszer egy preševói étteremből mentem haza, (néha hetekig is eltart egy-egy küldetés), az autómra borulva aludtak. Az egyik nő egy szármára emlékeztető csomagot szorongatott, a babáját, attól féltem, hogy alvás közben testsúlyával ránehezedik a csöppségre, és megfojtja. Amikor kikapcsoltam a riasztót, és kinyitottam az ajtót, mindannyian fölriadtak, fölugráltak, megpróbáltam elmagyarázni, hogy nyugodtan nekidőlhetnek háttal is az autómnak, az csak egy autó, de nem mertem tovább erőltetni a dolgot, mert attól féltem, hogy végül beengedem őket, ami nem lett volna okos lépés. Stresszből nem volt hiány, megviselt, nem lehet megszokni azt, hogy gyereksírással fekszel le, és azzal is kelsz. Mindenféle szülővel találkoztunk lent, senkit sem szeretnék kritizálni. Egyesek közülük mindenáron megpróbálták tisztán tartani kicsinyeiket, mások – és ezekből sajnos sokkal több volt – a porban, a földön húzták végig a gyerekeket, mások viszont a kocsmában cigiztek, kávéztak a többi migránssal, a gyerekek meg éhesen, szomjasan sírtak, rájuk se néztek. A nyomor, a bűz lépten-nyomon érezhető volt, május közepe óta többet voltunk lent, mint itthon, családjainkkal – a menekültek között éltünk, egy teljesen más világban. Nagyon nehéz visszakapcsolni, amikor hazajövök, feszült vagyok, köszönet a feleségemnek a megértéséért. Ottlétünk során végigkísértük, hogyan gyorsul fel hihetetlen tempóban a folyamat, tavasszal még olyanok érkeztek, akik hónapokig, vagy évekig utaztak, ősszel már 9-11 nap alatt ideértek Szíriából... Az imént említett szíriai család dúsgazdag, szüleik Dubaiban élnek, csakhogy éppen oda nem mehetnek. Nem igazán értem ezt az egész menekültügyet, sok a megválaszolatlan kérdés. Mi indította el a menekültáradatot, valóban összeesküvés lenne a háttérben? Ilyesmibe nem is bocsátkoznék... Mindannyian tudjuk, hogy a háború elől menekülők a nemzetközi jog értelmében az első biztonságos országba bemehetnek, nem egy másik kontinensre. Nagyon sok köztük a gazdasági migráns, az egyik közülük nem is tudott angolul, de elmutogatta, hogy azért megy Nyugat-Európába, mert ott adnak enni. Miről beszélünk itt? Nem értem a döntéshozók tétlenségét sem a menekültügyre vonatkozóan, és ami még csak ezután fog történni, több évtizedre meghatározza majd az irányt, és átformálja Európát. Havonta még most, télen is százezren érkeznek. Ez elképesztő. Változás áll be, mindenképpen megalapozott az a kijelentés, hogy ott, lent történelmet forgatunk – hallottuk kollégánktól, akinek meggyőződése, hogy ha majd egyszer vége lesz a menekültáradatnak, teljesen más szemmel néz a világra.