2024. április 25., csütörtök

Remény és készülődés

Rohanunk. Újvidéken szaladunk az úgynevezett vasúti rendezőállomásra, s azért kell olyan gyorsan szednünk a lábunkat, mert nem számítunk azzal, hogy a parkolást követően még háromkilométernyi séta vár bennünket, mire odaérünk a kormányfő és vendégei számára állított rögtönzött emelvényhez. Itt vannak a kínai beruházók is, arról beszélnek, hogy indul a vasúti projektum. Az, amelyre olyan régen vár mindenki. Gyorsaságról, időről, korszerűsítésről esik szó. Nézem az egybegyűlt tömeget. Minden egyes kijelentést tapsvihar követ. Mintha nem egy vasútvonalról szólnának a beszédek. A szemekből ez olvasható ki: végre történik valami. Valami új, valami más, olyasmi, ami reményt ad. Aztán többen is mondják a hátam mögött: hát, talán csak lesz ebből valami. Bizakodnak. Nem hisznek abban, hogy minden a tervek szerint halad majd, de annyira szeretnék elhinni. Mosoly van az arcokon. Egy másik Szerbia ez. Ez a Szerbia csak itt és csak most létezik, az újvidéki vasúti rendezőállomáson. Körülötte ködfátyol, sűrű, átláthatatlan, s azon keresztül lehet a beszédek, nevetések, öröm világából áttérni a mindennapok Szerbiájába. Aki gyalog jött, annak könnyebb, észreveszi a lassú és fokozatos váltást. Akiket gépkocsival engedtek át egészen a színpadig, a fontos embereknek, kicsit nehezebb. Nekik nincs annyi idejük kijózanodni, rohannak tovább, a következő beszédek helyszíneire.

Csomagolok. Nem tudom eldönteni, miből mennyit vigyek magammal, biztonságérzetet akarok kikényszeríteni egy könnyű utazótáskából. Németországba indulunk, a menekülttáborokat fogjuk bejárni. Azokat a helyeket, ahova a közel-keletiek százezrei igyekeztek és igyekeznek továbbra is. Azt hiszem, valami különöset látok majd, hiszen menekülttáborokban még nem jártam. Azt hiszem, ismeretlen érzések vesznek majd hatalmukba, és új tapasztalatokhoz jutok. A helyszínen azonban fáradt és megfáradt emberekkel találkozom. Sorsokkal. A határon, átlépésre várakozva, üres tekintettel néznek maguk elé, a semmibe. Amikor szólítják őket és továbbindulhatnak Ausztriából Németországba, mosoly kerül az arcukra. Ha még nem is értek célba, valami legalább történik…

A szerkesztőségben ülök. Megkérnek arra, véleményezzem a legújabb hírt: az Európai Unió hivatalosan is megindította a csatlakozási tárgyalásokat Szerbiával. Sokat kellett rá várni, nem is tudtuk miért, így szinte beleuntunk. Nem tudok kizárólag derűlátó lenni. Túlságosan is megvárattak bennünket mind az itthoni, mind a külföldi politikusok. Ígéreteket hallgatunk erre vonatkozóan tizenöt éven át. Az útvonalat vagy Szerbia nem tudta, vagy az Unió igazított utólag rajta mindig egyet. Mindenesetre logikátlan egy útvonal volt. Úgy kell eljutnunk Brüsszelbe, hogy előbb Hágába mentünk, onnan vissza Pristinába, s talán ezután, végre, Brüsszel következik… Úgy 2020 táján. Végleg. Az is messze van még. Nem baj. Addig is alkalmat ad a fejlődésnek, a jogrend előbbrevitelének, a beruházásoknak, új munkahelyeknek. Legalább ez is végre elindult, s hinnünk kell benne, hogy visszafordíthatatlanul jobb irányba tereli az országot.

Számolok. A hírügynökségi jelentéseket böngészem, amikor legfrissebbként megjelenik, hogy a magyar kormány ötvenmilliárd forintos kerettel támogatja a vajdasági magyar fejlesztési programot. Az emberek többsége el sem tudja képzelni, hogy ez mekkora összeg. A politikusok igyekeznek: ebből ennyi meg ennyi utat lehetne építeni. Ennyi meg ennyi óvodát. Eiffel-tornyot… Miegymást. Nekünk nem kell olyan sok óvoda, iskola, út, torony, és miegymás sem. Kis közösség vagyunk. Csak most az egyszer ki kellene használni a lehetőséget. Becsületesen és tisztességesen bánni az összeggel. Ez nem volt szokás ebben az országban. De ez kell ahhoz, hogy megerősödjön az emberekben a hit. A lehetőség adva van, nem szabad elmulasztani. Jövőre ez a terv is életre kel.

Nem várunk sokat 2016-tól, csupán az ígéretek és a remények beteljesülését. Egy maroknyi örömet a mindennapokba. Értelmet a korai ébredésnek és a kései lenyugvásnak. Egy kis törődést. Megbecsülést. Megértést. Összetartozást, és talán összetartást is. Kézfogást, higgadtságot, néha ölelést. Életet.

Talán nem várunk olyan sokat 2016-tól.