2024. április 18., csütörtök
Édes-bús* apróságok

Szellemirtók

Karácsony és szilveszter, a Megváltó megszületésének és a földi élet múlásának ünneplése között egy kicsit lazul a szorítás, legalábbis úgy tűnik, mintha lágyabb, selymesebb volna a létezés, a mindennapok. Felerősödik az adakozás vágya, megmutatkozik valami azokból a pillanatokból, amikkel hálát lehet és kell adni azért, ami van.

Kevesebb lesz a kérdés és a kétely. Több a reménykedés. Ilyen ez a hét, ilyenek a december 25-e és december 31-e között múló napok. Ha így van, jól van. Ha nem így van, akkor lehetne akár így is. Akárhogyan is, mindenki ismeri az érzést, amiről beszélek, ha máshonnan nem, hát a gyerekkorából. Ha a családjából nem, akkor egy ismeretlen gesztusából. Mert így van összerakva a világ.

Fogalmam sincs arról, hogy jól van-e így. Fogalmam sincs, hogy Jézus születése az a szeretet ünnepe-e. Túl egyszerű volna. És olyan sok minden alól felment. De nem azért születtem katolikusnak, hogy erről álljak neki vitatkozni. A pápával sem teszem, mindenben igaza van, az ember megvonja a vállát, ha nem érti pontosan, mi és hogyan kapcsolódik össze, és miért magyarázat mindenre a Megváltó élete és halála.

A Megváltó volna az a mesebeli ruha, ami mindenkire passzol? Ha a kérdéseket megfogalmazzuk, akkor a válaszokat is keressük, és ebben az ügyben már a lepelnél bajba kerültünk, nemhogy magánál a testnél, amit beleburkoltak. Tehát nem vitatkozom, becsukom fülem, és a Sixtus-kápolnára gondolok és az ott kötelező csendre, az elhalkuló, meredt nyakkal felfelé bámuló, egymáshoz préselődő emberekre, aztán Szent Péterre gondolok, az ő láncaira, amik egy jelentéktelen utca jelentéktelen templomában kaptak helyet, igaz, a templom neve nem jelentéktelen, és a jobb oldali kápolnában ott áll Michelangelo Mózes-szobra. Az emberekre gondolok, akik ott térdepeltek Péter láncai előtt a jelentéktelen utca jelentéktelen templomában.

Talán ennyi elegendő is most, ebből aztán világos, hogy egyáltalán nem igaz, amit fentebb leírtam, hogy fogalmam sincs, igenis van fogalmam, sőt véleményem is van, egyik sem mérvadó, nem is fontos, csak nekem magamnak, ahogyan minden embernek a maga számára – erről aztán Adynál világosabban senki nem írt, hja, neki könnyű volt, aki úgy szívhatta magába szétvált egységünk mindkét feléből a legjobbat, neki igazán minden lehetősége megvolt. És tehetsége. A valamicsinálás korában olyan könnyen merül feledésbe a szó és annak jelentősége, hogy tehetség, amilyen könnyen az elvégzett munka fontossága, ami nélkül a tehetség sem volna valami, csak lehetőség.

A valamicsinálás korának igen sok papja és papnője van, mifelénk is ügyködnek, a szónak – pap, papnő – annyi köze van az egyházhoz, mint a papramorgónak. Bár a papramorgó legalább hasznos – érték és mérték figyelembevételével, mert anélkül ugyanúgy kiirtja a szellemet, mint a valamicsinálás papjai és papnői.

A szellemirtóknak ez a XX. század végi, XXI. századi jelensége, akik, miközben valakikből csinálnak valamit, aközben leginkább önmagukat csinálják, kreálják, csak a film miatt jutott eszembe. A Szellemirtók című film kapcsán.

A karácsony és szilveszter közti hétben a kötelező, örömteli és boldog perceken túl az a legjobb, hogy igazi filmeket is látni a tévében. Bizonyára akadnak még hozzám hasonló divatjamúlt emberek, akik valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem akarnak online filmeket nézni, hanem a tévéműsortól várják el, hogy jó legyen és szórakoztató. Így aztán ezek a divatjamúlt kevesek láthatták a napokban a Szellemirtókat. Persze nagyon sok más, csodálatos és értékes alkotást is, mint a Zeffirelli rendezte Napfivér, holdnővért vagy a sorozatként futó Jane Eyre-t, ami azonnal felidézi a gender-szakma szánalmas gyengeségeit és az irodalom mindent túlélő erejét, de én most nem akarok mással foglalkozni, mint ezzel a filmmel: a Szellemirtókkal.

Ennek oka pedig éppen ez a hét, a Megváltó születését és az emberi élet végességét, az idő múlását ünneplő napok közé préselődő hét. És nem áll szándékomban semmi egyéb, mint annak a jókívánságnak a megfogalmazása, hogy a valamicsinálók találják magukat szembe Dan Aykroydékkal, akik nevetséges maskarájukban, a porszívó gégecsövére emlékeztető szerkezetükkel jönnek-mennek köztünk, és elérik, hogy néhány másodpercre higgyünk abban, hogy a jó győzedelmeskedhet a hitvány fölött.

Van néhány dolog, amiért okvetlenül érdemes megnézni ezt a filmet: eszünkbe jut, hogy Sigourney Weaver nevetni is tudott, és akkor nagyon szép volt; a küzdelem a mindent beborító rózsaszín trutyival szemben nem reménytelen; a jókedv, a hit és a tudás akkor is érvényes, amikor egy egész földrész magukat meghatározónak tartó emberei tagadni akarják ezt; és az is eszünkbe juthat, hogy attól függetlenül, hogy az első budapesti tüdőátültetést végrehajtó orvoscsapat tagjainak neve elé a sajtóban csak mintegy véletlenül kerül oda a dr., attól még az életmentés, akárcsak a filmbeli lélekmentés, nem egyenlíthető ki szavakkal, akkor sem, ha használják, ha élnek velük; ha egy tévécsatorna úgy dönt 2015 végén, hogy műsorra tűzi ezt a filmet, akkor a világ mégsem reménytelen, vagy ha reménytelen is, akkor, miközben nézzük a három szelleműző tudóst, hihetjük azt, hogy mégsem az.

A Sixtus-kápolnában egymáshoz préselődő emberek csöndes tömege és a péteri csodatevő láncok emléke oldódik fel a szombat délutáni filmben.

*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)