2024. március 28., csütörtök
A MAGYAR SPORT 40 HÍRESSÉGE (36.)

A legsikeresebb magyar párbajtőrvívó

Kulcsár Győző 1940-ben született Budapesten. A második világháború idején szüleivel előbb Németországban, majd Svédországban élt, és a család csak 1946-ban tért haza. Egy iskolai tanfolyamon ismerkedett meg a vívással tizenöt éves korában. Tehetségesnek bizonyult, és középiskolai tanára tanácsára két évvel később már az Újpesti Dózsában bontogatta szárnyait. Noha tőrvívóként is megállta helyét, legnagyobb sikereit párbajtőrben szerezte. Egyetemi évei alatt a Miskolci Egyetemi Atlétikai és Futball Clubban (MEAFC) vívott, majd miután visszatért Budapestre, az Orvosegyetem Sport Clubba igazolt.

Játékos, könnyed vívóstílusa, amely ugyanakkor fegyelmezett védekezéssel és ravasz ellencsapásokkal párosult, védjegyévé vált, akárcsak az asszók közbeni mosolygása. Mindez élesen elütött az abban a korban a pástokon látottaktól, hiszen a legtöbben nem a technikára, hanem az erőre helyezték a hangsúlyt, és a csörték nemritkán dulakodássá váltak. Mindössze huszonegy éves volt, amikor már klubja tőr-, illetve párbajtőrcsapatainak tagjaként kétszeres országos bajnoknak mondhatta magát. 1962-ben a párbajtőrcsapattal megvédte címét, ráadásul ekkor egyéniben is az ország legjobb párbajtőrözőjének bizonyult. Egy évtized alatt országos bajnokságokon összesen tíz arany-, három ezüst- és egy bronzérmet nyert. Sikereinek köszönhetően gyorsan bekerült a válogatottba is, amelynek közel két évtizeden át meghatározó tagja volt. Első nemzetközi sikerét az 1963-as gdański világbajnokságon aratta, ahol a párbajtőrcsapat tagjaként bronzérmes lett.

A magyarországi közvélemény az 1964-es tokiói olimpián is érmet várt a jó formában levő Bárány Árpád, Gábor Tamás, Kausz István, Nemere Zoltán és Kulcsár Győző összetételű párbajtőrcsapattól. Óriási meglepetésre egyéniben egyikük sem jutott a döntőbe. A csapatverseny selejtezőiben azonban gyorsan eloszlatták a kételyeket, hiszen Japán és Irán ellen fölényes győzelmet arattak. A folytatásban nem okoztak gondot sem az osztrákok, sem a szovjetek, akik pedig egy évvel korábban a világbajnokságon legyőzhetetlennek bizonyultak. Az elődöntőben az odáig remek formában vívó franciákra is megsemmisítő vereséget mértek. Az olaszok ellen, bár rosszul kezdődött a döntő, a kiválóan vívó, minden asszóját megnyerő Kulcsár vezetésével a magyar válogatott megfordította a finálét, s megérdemelten nyerte meg az olimpiai aranyat.

Az 1967-es montreali világbajnokságon a párbajtőrcsapat ismét bronzérmes lett. Az egy évvel később Mexikóvárosban megrendezett olimpián a csapat összetétele részben megváltozott: Bárány, Gábor és Kausz helyét B. Nagy Pál, Fenyvesi Csaba és Schmitt Pál vették át. A cél ennek ellenére a négy évvel korábbi arany megvédése volt. Az esélyeket rontotta, hogy közvetlenül az egyéni versenyek kezdete előtt Kulcsár bal hónalján egy kelés alakult ki. A rögtönzött orvosi segítségnyújtás után mindenki megkönnyebbülésére jelezte: vállalni tudja a versenyzést. Nem tudni, sérülése szerepet játszott-e benne, de az egyéni versenyek során ezúttal félretette a tőle megszokott játékos vívóstílust, és a többiekhez hasonlóan harcos, olykor verekedős módon vívott. A döntő körmérkőzései hármas holtversenyt hoztak, így a szovjet Krissz, az olasz Saccaro és Kulcsár között újabb minidöntőt rendeztek. Kulcsár előbb 5:3-ra legyőzte Krisszt, majd egy tipikus „olaszos”, sértegetésektől és téves ítéletektől sem mentes asszóban Saccarónál is jobbnak bizonyult, így megszerezte második olimpiai aranyérmét is. Ünneplésre azonban nem sok ideje maradt, hiszen másnap a csapatbajnokságon kellett helytállnia. A döntőig vezető út – akárcsak Tokióban – ezúttal is izgalommentes volt. Ausztrália, Mexikó és Ausztria legyőzése után a negyeddöntőben az NDK és az elődöntőben Lengyelország sem okozott komolyabb problémát. A Szovjetunióval vívott döntő viszont nehéznek bizonyult. A párharc elején az ellenfél 3:1-es vezetésre tett szert, ekkor a magyar csapat sorozatban öt párharcot nyert meg, ami rendkívül demoralizálóan hatott a szovjetekre.

Kulcsár így duplázni tudott Mexikóvárosban, ráadásul ebben az évben tanulmányaiban is sikeres volt, hiszen a Budapesti Műszaki Egyetemen építőmérnöki diplomát szerzett. A párbajtőrcsapat folytatta a sikersorozatát. 1970-ben Bécsben, 1971-ben Ankarában is a világ legjobbjának bizonyult. Az 1972-es müncheni olimpiára ismét átalakult a csapat: B. Nagy és Nemere helyét Erdős Sándor és Osztrics István vette át. A győzelmek hatására az ország nem érte volna be a címvédésnél kevesebbel. Kulcsár ezúttal is sérülten vállalta a küzdelmeket, most a bal lábfejének középcsontja repedt meg. Az egyéni versenyen ennek ellenére bejutott a döntőbe, de sérülése megakadályozta a címvédésben. A bronzérem így is szép eredmény volt tőle, és a szurkolóknak sem kellett csalódniuk, hiszen egy másik magyar, Fenyvesi Csaba nyakába akasztották az aranyat. A csapatversenyben az elődöntőig úgyszintén könnyedén jutott el a magyar párbajtőr-válogatott. Ott a négy évvel azelőtti döntő ismétlődött meg. A szovjetek kemény diónak bizonyultak, ám a Fenyvesi vezette csapat 3:5-ös hátrányból felállva, ha nehezen is, de beverekedte magát a döntőbe, ahol kisebb meglepetésre Svájc volt az ellenfele. A helvétek ugyan szívós ellenfélnek bizonyultak, de a magyarok 8:4-es győzelmükkel harmadszor is megnyerték az olimpiai csapatversenyt.

Kulcsár az 1976-os montreali olimpián 36 évesen egyéniben megszerezte második bronzérmét. A párbajtőrcsapat ötkarikás szárnyalása azonban véget ért: zsinórban három arany után be kellett érniük a negyedik hellyel. Kulcsár nem keseredett el, hiszen ebben az évben a Testnevelési Főiskolán vívószakedzői diplomát szerzett. Majd két évvel később a hamburgi világbajnokságon társaival visszavágott az olimpiai kudarcért, és harmadszor is a dobogó tetejére állhatott. A versenyzést 1980-ig folytatta, röviddel a moszkvai olimpia előtt jelentette be visszavonulását. 1988-ig a magyar vívóválogatott szövetségi kapitánya volt, majd az olaszországi Vercelliben telepedett le, ahol a helyi AC Pro Vercelli vívóedzőjeként dolgozott. Leghíresebb olasz tanítványai az olimpiai bajnok és háromszoros világbajnok Maurizio Randazzo és az Európa-bajnok, illetve olimpiai ezüstérmes Elisa Uga voltak. Kulcsár 2001-ben visszatért Magyarországra, és a Budapesti Honvéd-LNX vezetőedzője lett, itt többek között unokaöccsének, a világbajnok és olimpiai ezüstérmes Kulcsár Krisztiánnak, az olimpiai bajnok Nagy Tímeának, valamint Boczkó Gábornak lett a mestere. 2004-ben a nemzet sportolói közé választották. 2005 és 2013 között tagja volt a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének, ezzel párhuzamosan 2005 és 2012 között a párbajtőrcsapat szakmai vezetője is volt.