2024. március 29., péntek

Eufória és aggodalom

A hagyományos jobb- és baloldali politikai erők, vagyis a kormányzó Néppárt (PP) és fő ellenzéki vetélytársa, a szocialista PSOE is sokkal gyengébben szerepeltek a spanyol parlamenti választáson, mint legutóbb. A vasárnapi voksoláson ugyanakkor remekelt a radikális baloldali Podemos és a Ciudadanos (Városi polgárok) centrumpárt.

A választás igazi sztárja mégis a 2014 januárjában alakult Podemos. A párt neve magyarra úgy is lefordítható, hogy Képesek vagyunk rá, de úgy is, hogy Meg tudjuk csinálni.

S valóban, meg is csinálták. Már az első fontos erőpróbán bebizonyították, hogy komolyan gondolják azt, amit a nevük sugalmaz. Elsősorban azoknak az elégedetlen és kiábrándult tömegeknek, amelyek már nem hisznek sem a PP-nek, sem a PSOE-nak.

A dühös emberek tábora pedig óriási. Az is bizonyítja ezt, hogy a Podemosra csaknem 5,2 millióan szavaztak, alig kétmillióan kevesebben, mint az eddig kormányzó, és ismét győztes Néppártra. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a Ciudadanos mögött is felsorakozott 3,5 millió állampolgár, teljesen egyértelmű, hogy a lakosság nagyobb része elutasítja a kormánypártot. A megállapítás érvényes a szocialistákra is, akik a Néppárthoz hasonlóan szintén kevesebb mandátumot szereztek az alsóházban, mint a 2011-es választáson.

Minden jel arra utal, hogy a PP-től és a PSOE-tól elfordulók többsége a Podemosra és a Ciudadanosra voksolt. Ezzel nemcsak a két protesztpárt táborát erősítették, hanem átrendezték, négypólusúvá változtatták a spanyol belpolitikai színteret. Az eddigi két nagy párt mellé, amelyek évtizedekig váltogatták egymást a hatalmon, másik kettőt is felemeltek.

Az újoncok ráadásul már akkora erőt képviselnek, amely megkerülhetetlen a kormányalakítási tárgyalásokon. A győztes konzervatívok ugyanis kénytelenek lesznek megbízható partner(eke)t keresni, mivel az előző választással ellentétben nem szereztek abszolút többséget. Mariano Rajoy miniszterelnök és a PP emiatt szorult helyzetbe került. Helyzetüket az is bonyolítja, hogy több párt nem hajlandó együttműködni velük. Ezért a választás utáni eufóriát immár a jövő iránti aggodalom váltotta fel.

A szilárd koalíció viszont kötelező, mivel az országban további reformokat és egyéb átalakításokat kell végrehajtani a pénzügyi válság és a sorozatos gazdasági megpróbáltatások (megszorítások) okozta nehézségek felszámolása érdekében. A rendkívül magas munkanélküliség csökkentése is halaszthatatlan, miképpen a hatalmas adósság kezelése, amely egyaránt nyomasztja az államot, de még inkább a magánszemélyeket.

Az új kormánynak egyéb gondokkal (például a katalán függetlenségi törekvésekkel) is meg kell birkóznia. Sőt, hozzá kellene fognia az alkotmány reformjához is.

A fiatal Pablo Iglesias vezette Podemos ebben biztos nem lesz partnere. A harmadik legerősebb párttá avanzsált politikai tömörülés ugyanis az utóbbi évek válságkezelése, korrupciós botrányai, a munkanélküliség vagy épp a (hiteltörlesztési képtelenség következményeként elrendelt) rengeteg kilakoltatás miatt feldühödött tömegekben rejlő elégedetlenséget kihasználva kőkemény változásokat ígért.

A mozgalom lényege épp a szembefordulás az utóbbi évek pénzügyi-gazdasági válságában sokszor tanácstalanul, tehetetlenül, máskor fölényesen viselkedő politikával. Programja (ahogyan például a szocialistáké is) teljesen összeférhetetlen a győztesével.

Az új emberekkel és friss ötleteivel a politikai életbe berobbanó párt tavaly tavasszal debütált: az európai parlamenti választáson 1,2 millióan szavaztak rá, s ennek köszönhetően öt képviselői helyet (nyolc százaléknyi szavazatot) szerzett. Támogatottsága alapján 2015 elején már úgy tűnt, hogy akár a nemzeti parlamenti választást is megnyerheti.

Azóta azonban sokat változott a helyzet. A Podemos lejjebb csúszott, vonzereje is csökkent, amiért részben saját magát hibáztathatja.

A visszaesés másik oka a hasonló beállítottságú (sokáig szintén megszorítás-ellenes) görög Sziriza, amellyel kezdettől fogva szimpatizál, sőt példaképének és szövetségesének tekinti. Indulásukkor sokan a baloldal megújítóiként, a remény megtestesítőiként tekintettek a két pártra. Csakhogy a radikális baloldali Sziriza idei viharos kormányzati szereplése, kapkodása, sorozatos szószegései, sikertelenségei, esztelen pókerjátszmái a külső hitelezőkkel, valamint megalkuvó magatartása rengeteg hazai és külföldi támogatóját riasztotta el.

A kezdeti lelkesedés után a Podemostól is sokan eltávolodtak. Közöttük volt az egyik alapító, Juan Carlos Monedero is, aki idén tavasszal azért lépett le, mert szerinte a párt letért az eredetileg kijelölt útról, s nyitott a mérsékelt szavazók felé.

Sok támogatója pedig azért hagyta el a pártot, mert ideológiai közösséget vállalt a radikális baloldali Hugo Chávezzel. Venezuela néhai elnöke gyakori populista és demagóg beszédeivel hívta fel magára a figyelmet.

A Podemos az utóbbi időben jelentősen enyhített eredeti követelésein is. Induláskor még az eurózónából is kiléptette volna Spanyolországot. Később pedig kérte az 1100 milliárd eurós államadósság átütemezését, de idén nyáron már letett erről a fontos ígéretéről. Alighanem jobbnak látta, ha a realitásokhoz igazítja korábbi elképzeléseit.

A görög vagy a spanyol radikális baloldal célkitűzéseit és programját külföldön is követheti egy-egy új párt, de korántsem biztos, hogy a történtek után özönlik a nép a zászlaik alá. A Sziriza „élesben” ugyanis csődöt mondott: kapitulált a hitelezők előtt, és még nagyobb bajba sodorta az országot. A Podemos viselkedése szintén figyelmeztető jel, ami sokakat arra inthet, hogy óvakodni kell az olyan politikusoktól, akik útközben felrúgják eredeti programjukat vagy sorozatban szegik meg ígéreteiket.

A globális válság, a munkanélküliség, a lakossági életszínvonal romlása, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése és a jóléti rendszerek leépítése mindenhol haragot szült. Ezért az utóbbi bő fél évtizedben világszerte országok tucatjaiban bukkantak fel tiltakozó mozgalmak. Alapítóik és a választók egy része megelégelte az eddigi, többnyire hagyományos, ámde hiteltelenné vált politikai vezetőket és pártokat, amelyek kormányzati pozícióban besározódtak és a velejükig korrumpálódtak.

Proteszt-hangulat lengi be Európát is. Bár a lelkes, s gyakran populista hangot megütő új pártok némelyike jelentős erővé terebélyesedett (miközben a kormányképesnek tartott régiek meggyengültek, népszerűségük pedig csökkent), az ókontinensen mégis alig akad ország, ahol kezükbe került volna az irányítás. A válság (utórengéseinek) és a lakossági indulatok csillapodásával valószínűleg tovább csökken ennek esélye.