2024. március 29., péntek

A vajdasági vadászat alkonya

Nincs annál nagyobb büntetés, mint amikor valakivel megismertetik a bőséget, majd megvonják tőle. A vadászok idősebb nemzedéke mostanság saját bőrén tapasztalja ennek a mondásnak az igazát. Szemtanúi, sőt szenvedő alanyai vagyunk egy gyökeres, mindent megváltoztató éghajlati és környezeti átalakulásnak, amely a számunkra megszokott és ismert vadászható fajok eltűnését is jelentheti. Itt nyomatékosan le kell szögezni, hogy a változás gyorsaságát és mértékét jelentősen befolyásolja az emberi tevékenység. Fogalmazzunk nyíltan és mondjuk ki kertelés nélkül: az emberi faj túlszaporodásából eredő megnövekedett szükségletek, de főleg az emberi kapzsiság, a „mindent, azonnal és csak nekem...” vezetett ide.

A Föld történelme folyamán már történtek hasonló változások, és számos állatfajt az ember már csak a csontjai alapján ismerhetett meg. Ezeket a változásokat különböző természeti katasztrófák okozták: meteoritok becsapódása, tűzhányók kitörése és még sok minden más. Voltak köztük olyanok, amelyek szinte néhány óra alatt következtek be, de akadtak olyanok is, amelyek évszázadokon keresztül alakultak ki. Ezeknek az eseményeknek a lényege, hogy a hatásuk évekig érezhető volt, és ez okozta számos növény és állat kiveszését, eltűnését. Azok a fajok, amelyek nem voltak képesek alkalmazkodni a változásokhoz, kipusztultak. A jelenlegi, folyamatban levő változás azonban jelentősen eltér az eddigiektől, hiszen egyik fő kiváltója az ember, tehát a bolygónkat benépesítő fajok egyike.

De térjünk át a vajdasági vadászatra! Arra a témára, amely gyakorlatilag egy­aránt érinti azokat, akik a vadászat nemes szenvedélyének élnek, és azokat is, akik csak szemlélői, vagy ádáz ellenzői ennek az ősi hivatásnak. Ami leginkább érinti a tartomány élővilágát, az tulajdonképpen nem is annyira az éghajlat változása, mint amennyire az emberi tevékenység. Mi is történt, történik itt manapság? A vidéket átszelő nagy folyók árterületének kivételével a társadalmi változások hatására szinte teljesen leépült az állatok élőhelye. Eltűnt a tanyavilág, eltűntek a dűlőutakat szegélyező fasorok, a patakokat, csermelyeket szegélyező nádasok, bokros területek és helyükbe a monokultúrában termesztett növények léptek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden évben időszakosan teljesen eltűnik a növénytakaró, ezáltal táplálék és búvóhely nélkül maradnak azok az állatok, amelyekre eddig vadásztunk. Azok a fajok, amelyek képtelenek az ilyen sivatagi körülményekhez alkalmazkodni, vagy elvándorolnak erről a tájról, vagy kivesznek. Ez ma már olyan méreteket ölt, hogy ilyenkor télen a határban nincs más, mint a Föld legszívósabb és legalkalmazkodóbb állatfajai, a rágcsálók. Igaz itt-ott őzeket még látni, de sajnos ki kell mondanunk, nem sokáig. Az állandó zaklatásnak kitett állatok ahogy jöttek, úgy kénytelenek lesznek elhagyni ezt a vidéket.

A fogoly, a nyúl és a fácán eltűnésével azonban szinte párhuzamosan új fajok is megjelennek ezen a vidéken. Elsősorban kisragadozókról van szó, mint amilyen a borz, az aranysakál, a nyest, a vidra. Megfigyelhető továbbá a vaddisznó megjelenése is. Ezek tények, és kicsit sem vigasztalóak.

Vadászunk-e néhány év múlva? Valószínűleg igen, de nem azokra a fajokra, amelyekre szoktunk, és amelyek által világhírnevet szerzett ez a vidék, hanem valami más, esetleg az ember által valahonnan behozott, egzotikus teremtményekre, amelyek a puszta föld hátán is megélnek. Közben nem esznek zöldet, nem kaparnak, és csak vannak. Mert kizárólag ilyen jószág (ha volna) felelne meg az itteni minden talpalatnyi földet felszántó, bemérgező, bevető „gazdáknak”.