A közelmúltban Zentán járt Nagy Attila, akinek a neve nem túl sokat mond az itteni embereknek, hiszen egy olyan sportágban jeleskedik ő, amely nem honos nálunk, ez pedig a jégkorong. Az 1975-ben született csíkszeredai fiatalember 1982-ben kezdte el a korongot bűvölni, anyaegyesületével kapusként két bajnoki címet nyert, de Románia bajnoka volt a Steauával is háromszor, valamint a Brassóval kétszer. A Bukarestben töltött időszakban befejezte a Testnevelési Egyetem kézilabdaedzői és jégkorongedzői szakát, szülővárosában pedig a Sapientia EMTE-n az újságírói, PR és kommunikáció szakot. A hokival 34 évesen hagyott fel, karrierje során pedig megjárta az U18-as és az U20-as román válogatottat. Hogy a felnőttválogatottnál miért csak kapusedző lehetett? Hát azért, mert 172 centiméter magas, és elmondása szerint ekkorán nem lehetett a felnőttválogatottba bekerülni.
• Az én felfogásom szerint is 172 centiméterrel az ember nem pont jégkorongozó, ezen belül kapus lesz. Hogy kerültél te jégközelbe?
– Székelyföldön azt mondják, aki nem mozgássérült, az mind jégkorongozó lesz. Egyre többek szerint ez a nemzeti sport a mi vidékünkön. Szüleimmel voltam először meccsen, majd kellő korban én is beiratkoztam, habár zeneiskolába is jártam. A szüleim csak annyit mondtak, jégkorongozhatok, ha a tanulmányi eredményem nem lesz rosszabb, és a zeneiskolát is folytatom.
• Zentán a birkózást lehet „nemzeti sportnak” nevezni, s van egy városrész, a Kertek, ahonnan a legtöbb „fickós” gyerek kikerül. A jégkorongban is keménység kell. Nálatok hogy is van ez?
– Az én generációmban szinte csak ez a sport létezett, mert erre lehetett menni meccset nézni, ráadásul bajnokesélyesek is voltunk, tehát jó eredmények születtek. Én Csíkszeredáról származok, de van a város körül nyolc falu a Felcsík térségben, meg az öt-hat községes Alcsík, ahonnan szintén sokan jártak. A legjobb jégkorongozók ezekből a közegekből kerültek ki, mert úgymond más az „anyag”. Más az otthoni nevelés, másként figyelnek, másként tekintenek a sportra, amely számukra nagy lehetőség. Sokkal fegyelmezettebbek, s keményebben lehet venni őket.
• 1982-ben kezdtél el jégkorongozni, és gondolom, egy székely ember akkor is nagyon meg szerette volna verni a bukaresti csapatokat. Mennyire volt ez kiélezve annak idején?
– Az emberek akkor azért jártak nagy szeretettel a jégkorongmérkőzésekre, mert az volt az egyetlen hely, ahol kimondhatták magukból a dolgokat. Ott még büntetlenül meg lehetett verni a románokat, bár a 80-as évektől kezdve ez mind nehezebb lett, mert a csíkszeredai játékosokat kényszerítették arra, hogy a két fővárosi csapatba igazoljanak, a Dinamóba, amely a rendőrség csapata volt, és a Steauába, amely pedig a honvédségé.
• Változott valami?
– Sok minden, mert például a Dinamo már nem is létezik, s immár sok olyan modern eszköz van, amelyen keresztül el lehet mondani a sérelmeket.
• A te pályafutásod alatt is eljött az a pillanat, amikor Bukarestbe igazoltál, a Steauába. Ez hozott persze jót is, hiszen befejezted az egyetemet. Te hogy emlékszel erre az időszakra?
– Én már a forradalom utáni időszakban mentem át. Elég jó volt a játékosállomány, s ez három bajnoki címet hozott, de negatív élményeim is voltak, mert Csíkszeredán összeköpködtek az emberek, meg is akartak verni, mondván, hogy mertem én elmenni a Steauához. Akkor az nagyon rosszulesett, de rájöttem, hogy azoknak az embereknek részben igazuk is volt, mert csak egy szempontból nézték a dolgokat. Amikor visszatértem, akkor sem szerettek nagyon, mert én már az ellenfélnél is játszottam. Ez tartott három évig, akkor meg elkezdték építeni a brassói felnőttcsapatot, s onnan is hívtak, meg Csíkszeredán is marasztaltak csapatvezető menedzsernek. Végül Brassóban kötöttem ki, ott három évig dolgoztam, s ez még jobban táplálta ellenem az otthoni ellenszenvet.
• Most a felcsíki hoki menedzsere vagy.
– Ez egy kis térség, és van egy olyan, szerintem Európában is egyedi sajátossága, hogy falusi jégpályát üzemeltetünk, amely teljesen modern, 500 férőhelyes, és helyi erőből támogatják. Ott kaptam lehetőséget, amikor hazaértem Brassóból, a célunk az, hogy fellendítsük a jégsportokat.
• Mennyire nehéz ezt Csíkszereda mellett csinálni?
– Nem túl nehéz, azok után meg főleg nem, hogy elhitettem az emberekkel, ez működhet. Előtte negatív volt a hozzáállás, mondván, egy ilyen helyen nem lehet működtetni egy ilyen drága létesítményt. Emiatt háromszor kellett nekirugaszkodni, de most már öt éve jól működik az egész. Közel kilenc hónapig van jegünk, s egy olyan jégkultúrájú országban, mint Románia, ez nagy eredmény.
• Okítsál ki bennünket, zentaiakat, akik nagyon félnek az új sportcsarnok költségeitől: hogyan lehet jól működtetni egy ilyen nagy létesítményt?
– Okítani biztosan nem tudok, mert nem ugyanaz a helyzet. Egy dolog biztos: ha már megvan, annak működnie kell! Nekünk a villanyszámlákkal van gondunk, főleg nyáron, de úgy gondolom, ha akarat van, jó a hozzáállása a városi vezetőségnek, ennek működnie kell. Falun érdekesebb a helyzet, mert a kistérség polgármesterei és vezetői fontosnak tartják a jégkorongot. Van tagsági díjunk, ez nagyjából fedezi az áram költségeit, a többit pedig ki kell termelni.
• A 70-es években volt a román jégkorong aranykora, amelyet többek között a kétszeres olimpiai részvétel is fémjelez. Mi volt akkor olyan jó?
– A keleti blokk tagjaként nagy volt az inspiráció akkor, és átvették az oroszok metódusait, a román edzők pedig a Szovjetunióba jártak edzőtáborba. Ezért történhetett meg, hogy viszonylag kevés játékosból jó anyagot hoztak ki. Fontos tényező volt az is, hogy sok térségben nem is akadt más kiugrási lehetőség. Aki akkor jól keverte a dolgait, még ma is meg tud élni belőle.
• Jó volt annak idején válogatottnak lenni?
– Én csak a rendszerváltás után voltam válogatott, előtte pedig az volt a gyakorlat, hogy jó munkahelyet kaptak a játékosok, ahol nem kellett dolgozni, de jött a jó fizetés. Külföldre is jártak, s bizony olyan dolgokat be lehetett csempészni az országba, amelyek akkor aranyat értek. Ebből rengeteg pénzt kerestek az akkori játékosok.
• Az anyaország tud-e nektek segíteni?
– Magyarországon olyan támogatásban részesültek a csapatsportok, amely csak a jégkorongban több tíz jégpályát szült, jó lehetőségeket teremtett, ahol fejlődni lehet. Nem véletlen tehát, hogy Magyarország már kétszer bejutott az elitcsoportba. A székelyföldi jégkorongozóknak ez egy jó lehetőség. Nem titok, hogy a gyerekeink 90 százaléka magyar állampolgár, a legjobbjaink mind Magyarországon jégkorongoznak, s benne vannak a korosztályos válogatottakban. Most elértük azt, hogy Magyarországon is belátták, muszáj támogatni a székelyföldi jégkorongot, mert a sportág életben maradása forog kockán, hiszen a román bajnokság annyira legyengült, hogy a gyerekeink csak akkor fejlődhetnek, ha részt vesznek a különböző magyar bajnokságokban. Ez nagy költség és rengeteg energia, most azon dolgozunk, hogy a mi gyerekeink is bekerüljenek a magyar finanszírozási rendszerbe.
• Visszatérve személyedre: edzői diplomád is van. Nem kaptál már olyan ajánlatot, hogy azt mondtad volna, no, felpakolom a családomat, és elmegyek?
– Ajánlatokat évente többször is kapok. A legújabb sem volt régen, hiszen a román szövetség szervezett egy kapusfejlesztési tábort. Itt járt egy fiatal amerikai szakember, aki nehezen hitte el, hogy ilyen szaktudással itt alig lehet megélni a jégkorongból. Segíteni akart abban, hogy az Egyesült Államokban kapjak munkát, de elmondtam, nekünk a Székelyföld a szívügyünk, és nem szeretnénk onnan elmenni. Az a feladatunk, hogy elhitessük az emberekkel, ez nemcsak egy sport, hanem a nemzeti öntudat megerősítése, hiszen mi ebben tudunk bajnokok lenni. Ez az egyetlen sportág, ahol a romániai magyarok bajnokok lehetnek.
• Ez biztosan a legjobb végszó, így már csak egy dolog érdekel: hányszor törték el az orrod a pályán?
– Hétszer a pályán, kétszer másutt. Sajnos a kapusfelszerelés annak idején nem volt még olyan fejlett, mint manapság.
