2024. április 19., péntek
JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

Kikérem magamnak!

Birkózás Magyarkanizsán felcímmel, Sikerekkel fémjelezve címmel nemrég jelent meg egy jó kis írás Losonc Ernőtől. A birkózást még a szabadkai középiskolában szerettem meg, és nagyon örültem annak, amikor a Népkertben, Kanizsán megépült a nagyterem. Persze hogy ott voltam az avatáson, habár abban az időben a sportrovaton más kísérte ezt a sportágat. Előnyöm az volt, hogy ott születtem Kanizsán… Megjelent egy egész oldal a megnyitóról.

Hogy miért ez a hosszú „előkészítés”, és miért nem térek rá a címre azonnal, hát csak azért, hogy kifogjam előre is a szelet a sértettek vitorlájából. Ugyanis a cikk egyetlen kitételét akarom felrobbantani, és ez így szól: Magyarkanizsa egyetlen olimpikonját, a néhai Csaba Ferenc birkózót özvegye, Csaba Márta képviselte. Sajnos nem tudom, hogy melyik játékokon vett részt. Nos, kedves Losonc Ernő, e sorok írója 1988-ban Dél-Koreában az ausztrál labdarúgó-válogatott szövetségi edzője volt, és csapata egyebek között 1:0-ra megverte Jugoszláviát, majd a brazilok elleni vereséget követően Nigériát is, és bejutott a 8 legjobb közé. Ott pedig 3:0-ra kikapott a csapat a szovjetektől.

Tehát négy mérkőzésen is vezettem a válogatottat az olimpiai játékokon. S bármennyire is elhallgat szülővárosom, valahogy mindig úgy érzem, hogy nem tartanak kanizsainak. Talán ez onnan ered, hogy a „faluban”, a Kőrös utcában születtem, tehát nem a „városban” nevelkedtem. Ennek ellenére Kanizsáról többet tudnak barátaim és ismerőseim, mint sok kanizsai. S ezeknek nem kellett volna, hogy megjelenjen az „egyetlen” meghatározó szó, mert nem igaz.

Kikaphattak, de nem két góllal!

Biztos vagyok abban, hogy minden fogadóiroda-látogató nyomban tudja, hogy a Partizan meccséről fogok regélni. Tulajdonképpen nem is a meccsről, hanem: 1. Milyen edző az, aki nem tudja felkészíteni csapatát egy „tisztességes vereségre”? 2. Milyen vezetőség az, amely előre eladja játékosait… de aztán meggondolja magát? 3. Milyen játékos az, aki sárgával a „homlokán” szerez még egy sárgát?!

* * *

Mintegy negyven évet edzősködtem. Nem merem tiszta lélekkel állítani, hogy a kb. 1500 bajnoki meccsen a csapatom talán még tízszer sem kapott az utolsó öt percben gólt. Nem azért, mert a csapataim olyan jók voltak, hanem mert az utolsó parancsolat, az utolsó percek meg voltak tervezve, a csapat minden tagja tudta, mit kell tennie. Persze abban az időben még volt a kétpontos és később a hárompontos játék, de mindig a döntetlenre törekedtünk, ha az volt a célunk. És ha már megvolt, akkor begyakoroltuk, hogy ki mit csináljon a fennmaradó percekben. Sulykoltuk mindig az ilyen dolgokat az ilyen meccs előtt. Persze ehhez az kellett, hogy hosszabb ideig eddzem a csapatot. Meg kell mondanom, hogy sehol sem voltam rövidebb ideig, mint két év. Kivéve, amikor csak arra kértek fel, hogy kihúzzam a haldoklót a vízből. Ha a meccsből hat-hét perc maradt, és 2:1-re vezettünk, tehát ki kellett tartani még vagy 8-10 percet – mert mindig ráadott a bíró valamit –, akkor tudta minden játékos, hogy mit tegyen. Mert igenis mi felkészültünk mindenre. Egy-két ilyen alapdolgot fel is sorolok:

Ne fejvesztetten vagdosni előre a labdát. A kapus a lehető legtovább húzza az időt, de úgy, ahogy a szabályok megengedik. A labdát, hacsak lehet, mindenki a három úgynevezett csomagolónak adja le. Ezek pedig azok, akik jól tartják, cselezni tudnak, és „szépen esnek”. Hacsak lehet, ezt az ellenfél pályáján csinálják, közben mindenki kifut, de a labda egy-két sikeres passz után visszamegy a kapusnak. A pálya két oldalán három-három játékos meg van bízva azzal, hogy minél tovább tartsa a labdát, húzza az időt. Tehát nem „imádkozni kell”, hanem bevinni a labdát két ellenfél közé, és „engedni”, hogy felvágják stb. stb.

Mondjam még, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ne partizánosan veszítsünk?

Isten veled, Mourinho!

Majd két hónappal ezelőtt „felmondtam” Mourinhónak, emlékeznek talán rá, nemde? A cím így szólt: Megyek Mourinho „temetésére”?! Az orosz milliomosnak jobb idegei vannak, mint gondoltam, de úgy látszik, a játékosok megunták a portugált, és nem haltak meg érte.

A sok vereség után a bajnokságban Abramovics megköszönte neki a múltbeli szép sikereket, és klubja érdekében menesztette. Hogy mit kap az edző, nekem nem téma, inkább az, hogy az új edzőt milyen eredményekkel fogadja a csapat. Az én elvárásom, hogy tavaszra egészen más lesz a Chelsea. Igaz, hogy majdnem biztosan másként volna vele is a kispadon. Sajnos mi, kívülállók nem tudhatjuk azt, hogy a játékosok nem éppen ezt akarták, hogy a „különleges, egyedüli” menjen már valahova…