Mondják ugyan az orvosok, hogy a betegség is, akár a halál, az élet velejárója, meg kell tanulni együtt élni vele, de azt senki sem mondja, miként, hogyan. Mert ha csak a kisujjamon a körömház gyulladásban van, az már feszélyez, de a fájdalomküszöb érzékenysége némelyikünket annyira kiborítja, hogy ilyen esetben már cselekvésképtelenné válunk. Megszabadulni a betegségtől – bármiként nevezte is el azt a latin nyelvű diagnózis – felér egy újjászületéssel a beteg ember szemében.
Amikor többnapos ünnep közeleg, kiürülnek a kórházak, akinek van otthona, és az egészsége is elviseli az állandó orvosi felügyelet hiányát, hazamegy, a családjával ünnepelni. Sajnos nem teheti mindenki. Azokat, akik a karácsonyt, az újévi ünnepeket kénytelenek a kórház falai között eltölteni, súlyosan megviseli a magányosság, az elhagyatottság érzése. Ami az egészséges embernek örömünnep, a betegnek az a legtragikusabb időszakává válhat, ha megfeledkezünk róla. Szomorúak a kórházban ragadt betegeknek az ünnepei. Ünnepekben sokat ügyelő orvosként sokszor átéltem ezt, és ilyenkor éreztem, mennyire tehetetlen önmagában a gyógyszeres orvoslás. Semmi sem töri meg jobban a lélek erejét, mint az elhagyatottság érzése.
Az orvostudomány ma már felismerte és egyre hangosabban hirdeti, hogy a betegség akkor válik elviselhetetlenné, ha elveszítjük a reményt, ha nem találunk értelmet jövőképünk fenntartásában. Ha valakinek, akkor betegeinknek van a legnagyobb szükségük ezekben a napokban a lelki egyensúlyra, a lélek öngyógyító erejének támaszára. Mikor a szeretet, a feltámadás bizonyossága, a halál legyőzésének ünnepe, az elhibázottan megélt órák-napok magunk mögött hagyása hatja át ünneplésünket, akkor kis időre forduljunk azok felé, akik ebből kimaradnak, mert át kell vinni a testükbe zárt kórt az ünnep utáni napokra. Forduljunk feléjük, ne ajándéktárgyakkal – azok mit sem jelentenek nekik –, hanem szeretetünk őszinte kimutatásával és kimondásával.
Szeretünk és hazavárunk – mondjuk a beteg családtagnak minél sűrűbben. Varázslatos erővel bír ez a két szó: újraéled betegünk kihunyófélben lévő életösztöne, az élni vágyás, az élet akarása megsokszorozza ellenállását a kórral szemben.
Olvastam egy gulág táborparancsnokának a naplóját. Kemény, a rábízott munka minden pontját szenvtelenül és irgalmatlanul teljesítő ember írása. De van egy mondata, mindössze egy az egész naplóban – amelynek jelentőségét valószínűleg ő sem ismerte fel –, ez így hangzik: „Meglepő, egy hete már, amióta kihirdettem, hogy tíz nap múlva feloszlik a gulág tábor, mindenki kegyelemben részesül, azóta nem volt egyetlen haláleset sem, holott naponta két-három foglyot is elföldeltünk azelőtt.” Ezeket a foglyokat életben tartotta a remény. Pedig csak reményt kaptak, nem szeretetet. S hirtelen élni akartak, mert értelme lett az eddig kiürített, értelmetlen, szenvedésekkel teli napoknak. Értelme lett a várakozásnak, és ez életben tartotta őket.
A gulágparancsok kegyetlen, bitang ember képét nyújtja a naplójában, de én ezért az egy mondatáért mégis hálás vagyok neki. Feljegyez naplójába egy jelenséget, amely minden elméletnél hívebben megmutatja, hogy a léleknek igenis van öngyógyító ereje. Kimondott, kimutatott szeretetünkkel táplálhatjuk betegeink üszkösödő reményét, és ezzel többet nyújthatunk a szenvedőnek, mint a legdrágább gyógyszer.
Boldogabb lesz az ünnepük, és minden bizonnyal a mi ünnepünk is.
