2022. augusztus 10., szerda

Eckhart mester

Eckhart mester 1260 körül született a thüringiai Hochheimben és 1328 áprilisa előtt halt meg Avignonban. Erfurtban lépett a domonkos rendbe 1277-ben. Eckhart ekkor körülbelül tizenhét éves, a „szabad művészetek” hallgatója Párizsban. Hamarosan magiszter lesz Erfurtban, és rábízzák a hét thüringiai domonkos kolostor lelki felügyeletét. Erfurti priorként írta 1294-98-ban a Tanító beszédek című könyvet, mely azokból a beszédekből származik, amivel a fiatal szerzeteseket a monasztikus életformára tanította. Már itt megmutatkozik a rá annyira jellemző intellektuális istenélmény és a gyakorlati élet összekapcsolása: a tanítómester egyben az élet mestere is volt.

1302-ben, s azután 1311 és 1313 között a Nyugat legtekintélyesebb egyetemén, Párizsban tanít.

A két párizsi tartózkodás között megint Németországban van „teljes állásban”, az újonnan felállított észak-német rendtartomány tartományfőnökeként. Kereken tíz évvel később rábízzák a rend kölni főiskolájának vezetését – a legendás Nagy Szent Albert tanszékét, ahol befejezi annak a gondolati építménynek a felépítését, amely halhatatlanná tette a nevét. Növendékei kérésére Háromrészes mű címmel megpróbálta összefoglalni tanítását. Az első résznek a filozófiai kérdéseket, a másodiknak a Szentírás magyarázatát, a harmadiknak a prédikálás kérdéseit kellett volna tartalmaznia. Latin műveivel egyenértékűek a német nyelvűek is, mint például a Habsburg Ágnes magyar királynénak ajánlott Vigasztalások könyve is. Német tanulmányaiban és prédikációiban is megmutatkozik Eckhart mester skolasztikus gondolkodása. Jóllehet nem ő a német bölcseleti és teológiai nyelv megalkotója – annak megalapozását már az őt megelőző kor fordítói elvégezték –, de a német nyelv egyik első mestere.

Az isteni Ige teológiáját művelte, hiszen szerinte Isten igéje leszáll az emberekbe, és Isten az emberek lelkében megszületik. Eckhartnál végső soron mégis minden út Istenhez – mint egyfajta végső célhoz – vezet, és mindamellett, hogy az ember szerephez jut saját maga és lelke megmentésében, Isten nélkül ez továbbra is elképzelhetetlen. Tanulmányai és prédikációi sokkal inkább tapogatózások és kérdésfeltevések, töprengő meditációk, mint értekezések, és mindenekelőtt: inkább spirituális tapasztalatok közlései, semmint száraz elméletek: „Isten akkor születik meg bennünk, ha lelkünk összes erői, amelyeket korábban megkötöztek és fogságban tartottak a gondolatok, képek vagy bármi más, emezektől mentessé és szabaddá válnak, és minden szándék elhallgat bennünk.” Kiüresedni, megválni az összes futólagos benyomástól, megválni minden addigi függőségtől – ez az előfeltétele annak, hogy Isten megszülessék a lélekben. Kiüresíteni a lelkünket, kirakni a dolgokat, kirakni a teremtményeket is – azért, hogy Isten töltsön be minket. Csendben maradni. Hallgatni a beszéd helyett. Várakozni a tervezés helyett: „Az Atya sosem pihen: mindenkor arra űz és ösztönöz, hogy Fia megszülessék bennem.”

Eckhart mester misztikus volt, a misztika viszont sosem teljesen ésszerű, s mint a költészet, mindig túloz egy kicsit. „Az ember sose lássa úgy önmagát, mintha valamiképpen távol lenne Istentől”– tanítja a thüringiai mester. „S ha nagy hiányosságaid ismételten oly messzire űznek, hogy nem tudod Istenhez közelinek tekinteni magad, akkor is tekintsd magad Istenhez közelinek. [...] Mert akár messze, akár közel jár valaki, Isten sosem megy el a messzeségbe, ő állhatatosan a közelben marad, és ha nem lehet benned, akkor sem távolodik messzire, legföljebb az ajtód elé. Hiszen Isten mindig is közelebb van az emberhez, mint az ember önmagához” – mondja Eckhart. A vágyakozást, bizalmat, azt a szeretetet, amely tud gyöngéd és szenvedélyes, finoman tartózkodó és ostromló lenni hirdeti Eckhart, aki költő a középkori teológusok között.

Főleg a prédikációiban elhangzott merész fogalmazásai miatt panteizmussal (mindenséget az istenséggel azonosító filozófiai és vallási felfogással) vádolták. Amikor Heinrich von Virneburg kölni érsek inkvizíciós bíróságánál feljelentették, önmaga igazolására összefoglalta tételeit. 1327. február 13-án a kölni domonkos templomban kijelentette, hogy hajlandó visszavonni tételeit, ha azok tévesnek bizonyulnak. A maga igazáról meggyőződve az Avignonban élő pápához fellebbezett és ott védte ügyét. Közel 1 évvel a halála után XXII. János pápa 1329. március 27-én In agro dominico bullájával a mester 17 tételét tévesnek, további 11 tételét merésznek és gyanúsnak, de megfelelő magyarázattal taníthatónak ítélte.

Természetesen Eckhart életműve, gondolkodása is túlélte őt magát, követői, tanítványai közé sorolható például Johannes Tauler, Heinrich Seuse, egyes nézetei hatottak Nicolaus Cusanusra, sőt, még Arthur Schopenhauerre is. Eckhart filozófiájának befolyását még Fichténél, Schellingnél és Hegelnél is ki lehet mutatni. Gondolkodásának világos nyomait a jelenben Martin Heidegger, Erich Fromm és Ernst Bloch műveiben lehet megtalálni, sőt a keleti gondolkodók egyre többet forgatják a korát jóval megelőző misztikus írásait.