2024. április 20., szombat
Daytonra emlékezve – Húszéves a boszniai békeszerződés

Bosszú vagy béke

Munkatársunk jegyzete

Washington, nov. 21.

„Néha úgy tűnik, jobban akarja a bosszút, mint a békét – de nem kaphatja meg mindkettőt.” Richard Holbrooke lényeglátása Alija Izetbegović néhai boszniai elnökre vonatkozik az amerikai békeközvetítő emlékirataiban.

Az ebben rejlő bölcsesség viszont a legtöbb békekötésre érvényes, ezért van értelme – a történelmi sorsközösséget és a máig tartó hatásokat nem is számítva – a daytoni szerződés huszadik évfordulóján felidézni a sikereket és kudarcokat.

A fenti címből első pillantásra hiányzik egy vessző: vagy bosszú, vagy béke. Csakhogy a vesszőt így is kitehetnénk: Bosszú vagy, béke! És lehet, hogy Bosznia-Hercegovina mai állapotát tekintve ez az utóbbi értelmezés áll legközelebb a valósághoz. Izetbegović szerint ugyanis Dayton „igazságtalan békét” hozott, de népének „békére (volt) szüksége” – ezekkel a megadó szavakkal fogadta el a legeslegutolsó tárgyalásmentő kompromisszumot.

Eredmények és bosszúk

A daytoni megállapodás szerb sikerét az jelentette, hogy a lakosság 37 százaléka megtarthatta a fegyverrel és népirtással kisajátított területeket, az ország 49 százalékát. A Slobodan Milošević akkori szerb elnök által támogatott és képviselt lázadó szerbek ugyan nem érték el a Bosznia felszámolására irányuló céljukat és a Szerbiához történő csatlakozás jogát, de bosszújuk ma is majdnem teljes: a daytoni alkotmány alapján képesek folyamatosan meghiúsítani az ország teljes talpraállását, abban reménykedve, hogy egyszer mégis csatlakozhatnak „anyaországukhoz”, Szerbiához.

.„Helló, Magyar Szó!”

Holbrooke írta ezt lapunk egyik példányára a róla szóló tudósítás alá, majd attól kezdve minden alkalommal így üdvözölt, még a korai halála előtti utolsó hetekben is. Diplomáciai pályája a Párizsban folyó vietnami béketárgyalásokkal kezdődött, és Afganisztánnal végződött, de Dayton volt a csúcsa. Rendkívüli ráérzéssel és kiváló felkészültséggel kezelte a diktátorokat meg a „koronás dilettánsokat”. A magyarság iránti rokonszenvét sem titkolta, amely nemcsak utolsó feleségének, Márton Katinak volt köszönhető, hanem a rendszerváltás utáni első magyar külpolitika higgadtságának is. A vajdasági magyarok helyzetét is figyelemmel követte – pedig (jelentősebb ottani erőszak híján) soha senki nem kérte fel, hogy ügyükben közvetítsen.

Hasonló alapállásból indultak a boszniai horvátok is, akiket Franjo Tuđman elnök képviselt. Nekik azonban már volt egy – szintén amerikai nyomásra, 1994-ben született – különegyezségük a bosnyákokkal, és tudták, hogy nem csatlakozhatnak Horvátországhoz. Tuđman a Vihar hadművelet után máris győztesnek érezte magát, és csak a maradék megszállt területek visszaszerzése érdekelte – amit azonban Daytonban ő sem kaphatott meg. A horvátok bosszúja volt a kettős állampolgárság megadása, ezzel biztosították az akkori horvát valóságot nem is ismerő szélsőjobboldali diaszpóra és a boszniai horvátság jelenlétét a zágrábi parlamentben. A boszniai horvátok egy része pedig ma európai útlevéllel rendelkezik „anyaországuk” uniós tagsága nyomán, amire a háború másik két részvevője még jó ideig nem számíthat, a bosnyák relatív többség különösen nem.

Az 1995 novemberében, a daytoni Wright-Patterson légi támaszponton siker és kudarc között dübörgő háromhetes hullámvasút húszéves agóniát hozott a „megmentett” országra, amely a világ legbonyolultabb politikai rendszere alatt képtelen befejezni saját, és lehetővé tenni a posztjugoszláv térség végső normalizálódását. Ám a Clinton-kormányzat diplomáciája által megrendezett „közelségi tárgyalások” elsődleges célja nem egy eszményi jövő megformálása volt, hanem a háború befejezése. A kommunizmus bukása után egységesülő és fellendülő Európában vállalhatlan gyalázat forrása volt a szenvedés, vérengzés és rombolás megtűrése.

A Daytonba vezető út

Három és fél éven át számtalan tűzszünet, húsz ENSZ-határozat és négy béketerv sem tudta megállítani a háborút. A volt jugoszláv hadsereg majdnem teljes felszerelésével rendelkező szerb erők egyre inkább vérszemet kaptak, és 1995 májusában már az ENSZ békefenntartó egységeit sem tartották tiszteletben, sőt túszul ejtettek kéksisakosokat, és célpontokhoz láncolva őket, védekeztek a NATO „tűszúrásnyi” légitámadásai ellen. Fennállt annak a veszélye, hogy a brit–francia többségű UNPROFOR kivonul a háborús területekről, mert a Biztonsági Tanácsban fennálló amerika–orosz, illetve kínai ellentét miatt csak minimális felhatalmazással rendelkezett.

Az ENSZ által „védetté” nyilvánított körzetek egyenkénti megszállásával, de különösen az 1995 augusztusában végrehajtott srebrenicai vérengzéssel azonban betelt a pohár. Bill Clinton kormányzatára hatalmas nyomás nehezedett, már nemcsak az amerikai sajtó, hanem európai szövetségesei részéről is, ahhoz, hogy az elnök – 1996-os újraválasztási esélyeit kockára téve – cselekvésre szánja el magát.

Mivel döntő katonai beavatkozásra Washington nem vállalkozott, diplomáciai offenzívát kellett terveznie. Ez egy kis csoport titkos munkája volt Strobe Talbott külügyminiszter és Samuel Berger nemzetbiztonsági tanácsadó irányításával. Warren Christopher külügyminiszter annak alapján bízta meg az „agresszív és kreatív” Richard Holbrooke államtitkárt, hogy közvetítsen.

Közelségi tárgyalások”

Ma van az évfordulója, hogy húsz évvel ezelőtt jött létre a daytoni egyezség, de még az előző éjszaka is „abszolút válság” uralkodott, pedig az amerikaiak gondosan koreografálták a munkát. Az USA egyik legnagyobb légitámaszpontján karanténba zárták a három elnököt, akik számára még azt is lehetetlenné tették, hogy önállóan nyilatkozzanak a sajtónak. A küldöttségeket a tiszti szállás spártai épületeiben helyezték el, összezártság és kiszolgáltatottság alapján kényszert teremtve. Holbrooke vezénylete alatt Carl Bildt svéd, valamint Igor Ivanov orosz társelnök „kompdiplomáciát” folytatva egyenként próbálta „megdolgozni” a háborús feleket – ami a fontos kérdésekben nem is volt nehéz. Az egyetlen ütközőpont, amelyen még az utolsó pillanatban is majdnem elbukott a béke, a területi kérdés volt. Holbrooke a méltányosságot figyelembe véve népesség-arányosabb megosztást szeretett volna, de Milošević ragaszkodott a legfeljebb 51:49-es felosztáshoz.

Amikor az 1995. november 21-én hajnalban megszületett bosnyák–szerb megállapodást Tuđman megtorpedózta, már csak egyetlenegy százalékon múlott a siker. Clinton telefonon meggyőzte a horvát elnököt, Milošević pedig annyira akarta a békét (vagyis a gazdasági zárlat feloldását), hogy váratlanul rugalmassá vált. Izetbegović volt az, aki a legnehezebben egyezett bele a térképészek által kiizzadott megoldásba. Holbrooke mesterfogással kényszerítette ki a megegyezést: meghirdette a maratoni tárgyalások befejezését, és egyetlen órát adott a boszniai elnöknek, hogy elfogadja a kompromisszumot.

A béke „méregpohara”

Holbrooke érezte a daytoni békeszerződés hiányosságait, sőt azt is elismerte, hogy sokkal többet ki lehetett volna csikarni Miloševićtől (akit kiváló taktikusnak, de gyenge stratégának tartott), ha felettesei bátrabban nyúlnak a válsághoz. Dehát a béke volt a cél, nem a mindenároni igazságosztás. A főközvetítő Sahekespeare Macbethjét idézve vonta le emlékirataiban a mai viszályokra is érvényes tanulságot:

„Itt ér el az itélet: mert alig / Adók a véres leczkét, – visszavág / A tanitó fejére. [A pártatlan] igazság, / Kérlelhetetlen kezével, a [mi-]kevertük / Méreg-pohárt ajkunkra tolja.” (Szász Károly XIX. századi fordítása)

A szinte minden ablakból látható kifutópályára – nyomásgyakorlásként – kikészítették az amerikaiak csomagjait. Mi, a jelenlévő újságírók lélegzetvisszafojtva figyeltük a bőröndök „felvonulását”, mivel percenként ellentmondásos jeleket kaptunk a végkimenetelről. A légi támaszpont kapuin kívül több mint 700 újságíró várakozott, de mi odabenn sem tudtunk sokkal többet az utolsó pillanatig.

A sors hatalmas fintora, hogy Bosznia-Hercegovina azóta is tartó agóniájának semmi köze ahhoz az egy százalékhoz, amelybe majdnem belefulladtak a tárgyalások. A három rég halott elnök látszólag valódi „nemzeti érdekeket” képviselt, de tették azt olyan módon, hogy semmibe vették az emberek valódi érdekeit: az élethez, biztonsághoz, munkához, méltósághoz és jövőhöz való jogot. Az amerikaiak viszont csak annak az alapjait próbálták biztosítani, hogy az egymásnak ugrasztott népeknek alkalmuk legyen halálfélelem nélkül meggondolni, kire bízzák sorsukat. Nem az ő hibájuk, hogy naivul hittek a balkániak bölcsességében.