2024. április 20., szombat
SZÓRVÁNYLÉTBEN (37.)

Titel

A magyar családok többségében szerbül beszélnek – A magyar állampolgárság megszerzése céljából most tanulják anyanyelvüket

Titel dél-bácskai település a Tisza jobb partján, alig néhány kilométerre a folyónak a Dunába való torkolatától. A városkával szemben ömlik a Béga vize a Tiszába. A titeli dombvidék, a három folyó közelsége és a patinás épületek mind – különösen a Kálváriadombról nézve – festői szépségű látványt nyújtanak. Titel községi székhely, mintegy négy és félezer lakossal. Abból négyszázan magyarok. Legalábbis annak vallják magukat. Mert, hogy anyanyelvükön szinte alig beszélnek.

A titeli magyaroknak már csak a szentmise kínál lehetőséget a találkozásra, magyar nyelvű társalgásra. A mise félig magyar, félig pedig horvát nyelven folyik. Mindenki énekel mindkét nyelven. A vasárnapi szentmise után beszélgettünk néhány helybélivel.
Franjo Lulić, titeli plébánostól megtudtuk, hogy a katolikus közösségnek ötszáz hívője van. Hetven százalékuk magyar, harminc százalékuk pedig horvát nemzetiségű. Mindennap van szentmise, de a vasárnapira járnak a legtöbben. Átlagban ötvenen. A mise után a hívek a parókia udvarában társalognak, beszélgetnek. Itt beszélgethetnek az emberek anyanyelvükön. Bár ilyen alkalmakkor is főleg szerb nyelven folyik a társalgás: a fiatalabbak többsége ugyanis nem tud magyarul. Mint a plébános mondja, a szentmisét magyar és horvát nyelven mutatja be, az egybegyűltek mindkét nyelven imádkoznak és énekelnek. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az együttéléssel nincsen baj. De minket ezúttal nem is az érdekelt volna annyira, hanem az, hogy miért is halt ki a magyar szó a településen.


A válasz, mondhatnánk, egyszerű. Mert ott, ahol már több mint negyven éve nincs magyar iskola, szinte csodának vehető, hogy még egyáltalán beszél valaki magyarul. Papp Erzsébet 77 éves, 1961 óta él Titelen. Férje meghalt, lányaival és az unokáival él. Mint meséli, a lánya 1974-ben egyedüliként lett beíratva a magyar osztályba. De csak három napra. Aztán átíratták szerbbe. Mert egyedül, se osztálytárs, se barátnő – úgy nem bírta volna. Akkortájt meg amúgy is bizonytalanná vált a magyar oktatás sorsa. Abban az évben meg is szűnt a magyar tanítás a településen.
Fárity Vera szerint húsz évvel ezelőtt Titelen még sokkal többen beszéltek magyarul. Különösen az Alsó-Titelnek nevezett részen. Aztán, mint mondja, ahogy egyre intenzívebb lett a keveredés, mind több lett a vegyes házasság, úgy veszett ki a magyar szó a vidéken. Mint vallja, az unokái nem beszélnek magyarul. A veje és a menye is szerbek. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, tanította őket magyarra. Aztán amikor elindultak a szerb iskolába, jöttek a szerb ajkú barátok és barátnők, így a magyar feledésbe merült. Ma már csak néhány titeli családban – ott is az idősebbek – beszélnek kizárólag csak magyarul. De már nekik is át kell térni a szerbre. Gyerekeik többsége ugyanis vegyes házasságban él. Amikor pedig jönnek a vejkók meg a menyecskék – azok már szerbek, és a magyar nyelv kihal a családban.


A szentmiséken kívül már az időseknek sincsen lehetőségük, hogy ápolják, vagy legalább megőrizzék anyanyelvüket. Mert, ahogy Papp Erzsébet mondja, a felbomlóban van a Tiszavirág egyesület is. Sajnos a szentmise után a parókián megtartott társalgókon is már többet beszélnek szerbül, illetve horvátul. A mise se magyarul megy. Egyik vasárnap magyarul kezdődik, másik vasárnap horvátul. Pedig, mint mondja, kevés horvát van – több a magyar.
Liptai Péternek két lánya van. Az egyiknek szerb, a másiknak pedig bosnyák nemzetiségű férje van. Most magyar nyelvi tanfolyamra járnak, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot, hogy aztán magyar útlevéllel külföldre mehessenek. Mint mondja, Titelen most két egyesület létezik, a Tiszavirág és a Pipacs nevezetű, azonban egyik nem szereti a másikat és fordítva. De mint mondja – „mindenhol van valami”.
Az állampolgárság felvételének a lehetősége felkeltette a magyar nyelv iránti érdeklődést. A településen magyar nyelvoktatás indult. Ahogy Sándor Máriától hallottuk, egy magyar tanárnő jár Budiszaváról Titelre. A tanfolyamra több szerb nemzetiségű jár, mint amennyi magyar. Az emberek mindent megtesznek a magyar útlevél megszerzése érdekében, de szerinte kevesen tanulnak meg felnőtt korban magyarul. Hiszen, mint mondja, már ő sem tud rendesen magyarul, még ha magyar iskolába is járt.


Lakatos Júlia Erzsébetlakról került Titelre. Emlékszik az időkre, amikor Alsó-Titelen még sok magyar élt. A Tiszavirág egyesületnek volt kórusa, színtársulata. Vendégszereplésekre jártak. Ebből mára semmi se maradt. Mindkét lányának szerb a férje. Egy keveset tudnak magyarul és ők is órákra járnak. Unokái sem beszélnek magyarul.
Titelen több mint negyven éve nincs magyar tannyelvű oktatás. Ha most megnyílna egy felnőttképző magyar tagozat, akkor biztosan lenne beiratkozó. De, hogy gyerekek lennének-e elegendő számban a magyar osztály megnyitására, abban már nem vagyunk biztosak.

Düledeznek a lagonyok

Felmentünk a Kálvária-dombra, a temetőben megtekintettük gróf Leiningen Westerburg Ármin gróf, földművelésügyi Magyar Királyi biztos impozáns obeliszkjét, aki sokat tett a Tisza-Duna-töltés és a csatornahálózat kiépítése terén.


Elmentünk az egykori Baraaljára is, a későbbi Petőfi Sándor utcába, amelyet most az Önkéntesek (Dobrovoljačka) utcájára kereszteltek át. A településnek ezen a részén található még néhány épségben maradt barlanglakás (lagony). Az utóbbi néhány évben ugyanis sorra bedőltek ezek az építmények. Kovács Mihály elvezetett bennünket Nemes szül. Török Júlia nénihez, aki 87 éves, és gondozza a lagonyokat. Persze már ő sem él a titeli löszplató falába vájt barlanglakásban, de még emlékszik azokra az időkre, amikor a járeki táborból való kiszabadulása után egy lagonyban talált menedéket. De ez már egy másik történet.