2024. április 20., szombat

Korhadó korfánk

A szomszédunk a régi időkről mesélve sokszor emlegeti gyerekkorát. Meséli, akkor az utcánk tele volt kölyökkel. Nem volt ritka a tízgyerekes család sem. Kinn játszottak egész nap, mezítláb a porban. Míg a szüleik éjt nappallá téve dolgoztak, a gyerkőcök egymást nevelték, úgy szocializálódtak. Ma csak két poronty van az utcában, a fiam és a szomszéd gyerek.

Fotó: Molnár Edvárd

Fotó: Molnár Edvárd

Nem játszanak sűrűn együtt, mert egyedül a ház elé sem mehetnek. Féltjük őket.
Reggelente, mikor a fiamat iskolába kísérem, szinte üres a város. Még az iskola tőszomszédságában sem hallani sebes léptekkel közeledő diákokat, hangos kacajt vagy gyermekzsivajt. Kevés a diák, és még kevesebb, aki gyalog vagy kerékpárral egyedül jár iskolába. A tanulók legnagyobb hányadát gépkocsival szállítja valamelyik szülő az iskolába, majd angolórára, sportra vagy más különfoglalkozásra. Egyrészt a gyermekek jogait szavatoló törvény miatt van ez így, amely kimondja, hogy a tíz évnél fiatalabb gyermek nem tartózkodhat egyedül az utcán, másrészt csak egy generáció felnövése alatt is óriásit változott a világ és a falvaink, városaink közbiztonsága. Féltjük gyermekeinket a rohanó kocsiktól, a gyerekrablóktól, a drogdílerektől, attól, hogy felbuknak, megütik magukat... Ezért ha a családban több gyermek is van, komoly stratégiára van szükség, hogy a dolgozó szülők a teljes munkaidő mellett „teljes diákéletet” biztosítsanak csemetéiknek, mert ha nem, akkor önző, rossz szülőknek minősülnek. A modern szülők élete csupa stressz, frusztráció. Folyamatosan fáradtak, kialvatlanok, ingerlékenyek, éppen ezért nem is vállalnak kettőnél több gyermeket. Szerbiában a három- vagy többgyermekes családok kész kuriózumnak számítanak, amellyel jobb esetben példálódzni szoktak. Rosszabb esetben pedig sajnálkozni rajtuk.

Annak ellenére, hogy több évtizede a csapból is a népességcsökkenésről szóló felmérések, cikkek, politikai szónoklatok folynak, semmit sem tettünk a fehér pestis megállítására. A gyermekvállalási hajlandóság csökkenése hazánkban elsősorban gazdasági okokkal magyarázható, a munkaerőpiac beszűkülésével, egzisztenciális félelemekkel, a jövőkép hiányával. De a gyermekellátó rendszer hiányosságai sem kedveznek a családalapításnak. Szerbiában még csak hírből sem ismerik a részidős foglalkoztatást, nem fejlesztették a szociális szolgáltatásokat a modern kori családi kihívásokhoz mérten. A bölcsődéink túlzsúfoltak, gyakran csak protekcióval lehet „benyomni” a gyermeket, az óvodák munkaideje sokszor nem összehangolt a szülők munkaidejével, ritka az az iskola, amely napközit működtet, ahol a gyermekek ebédelhetnek, megírhatják a leckéjüket, és bevárhatják a szüleiket a munkából, ők pedig kötelezettségeik után holtfáradtan sofőri munkakörbe igazolnak át, és estélig a csemetéiket fuvarozzák. A szerencsésebbeknek a szüleik is besegítenek, jobb esetben már „nyugodt” nyugdíjas éveiket élik, tudnak vigyázni a csöppségekre, főzni a családra vagy iskolába kísérni a diákkorú unokákat. Rosszabb esetben még maguk is dolgoznak, így ugyanolyan stresszes az életük, mint gyermekeiké. Sorolhatnánk még, miért vállalnak a házastársak egyre kevesebb utódot.

Szerbiában évente 20 000 és 150 000 közötti abortuszt végeznek el. Az első szám a hivatalos adat, a második a szakorvosok becslése. A kutatások szerint minden harmadik terhesség abortusszal végződik. Aggasztó, hogy a legtöbb esetben olyan nők abortálnak, akik még nem szültek. A terhességmegszakítás mellett döntő nők negyven százalékának nincs még gyermeke. A felmérések szerint az abortáló nők egyharmada később nehezen tud teherbe esni. A meddőség mellett az alacsony gyermekvállalási kedv és a városokba történő nagyarányú migráció, valamint az elvándorlás miatt mintegy 1500 szerbiai faluban évente egyetlen kisbaba sem születik. A helyzet súlyosságára figyelmeztet az is, hogy országszerte 1600 teljesen elhagyatott falu van, 700 településen 100 fő alatt van a lakosok száma, és mintegy 100-ban kevesebb mint öten élnek. Az előrejelzések szerint a következő 15-20 évben további 1200 település elnéptelenedéssel számolhatunk. 2014-ben 34 786 lakossal lettünk kevesebben.
De nem csak Szerbiára jellemző a népességcsökkenés. Az EU-ban, annak ellenére, hogy a tagállamaiban élő családoknak nem kell ekkora fokú szegénységtől tartaniuk, mint hazánk polgárainak, és sokkal fejlettebb szociális szolgáltatásokkal segítik országukban a gyermekvállalást, egyre kevesebb gyermek születik. Miközben a világ népessége folyamatosan nő, Európában egyre csökken a születések száma. Felmérések szerint 2050-re kontinensünk lesz a legöregebb régió. Olaszországban például már csupán 8,4 gyerek születik ezer főként – ez a legalacsonyabb érték a modern állam 1861-es megalapítása óta. Közép-Európában és a balti államokban pedig ezer főre 12,6 gyerek születik – miközben Fekete-Afrikában 38. Ha az európai intézmények nem készülnek fel a népességcsökkenés okozta várható változásokra, könnyen bekövetkezhet a kontinens egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerének összeomlása. Ezen a problémán enyhíthet a mind több bevándorló, viszont ez hosszú távon más beláthatatlan társadalmi problémákat idézhet elő.

Szerbiában viszont a súlyos gazdasági gondok miatt nem kell félni attól, hogy a bevándorlók tartják majd el nyugdíjasainkat. A munkaügyi miniszter szerint már most több mint ötmillió foglalkoztatottra lenne szükség, hogy eltartsuk nyugdíjasainkat. Szerinte a megoldás erre, hogy folyamatosan növelik a nyugdíjhatárt. Szakértők szerint Szerbiában körülbelül húsz év múlva már nem a munkanélküliség, hanem a munkaerőhiány okoz gondot. A nyugdíjasok magas száma miatt az egészségügyi és szociális alapok bedőlnek. Pénzügyi szakértők szerint a mostani gyermekeknek már nem lesz nyugdíjuk, vagy olyan alacsony lesz, hogy alapvető szükségletek kielégítésére sem lesz elegendő.

Milyen jövő vár Szerbiára? Milyen jövő vár arra az elöregedő társadalomra, amely nem fejleszti az egészségügyét, ahonnan az orvosok fejvesztve menekülnek? Ki fogja gyógyítani azt a rengeteg öreg és beteg embert, és milyen pénzből? Milyen forrásokból fogjuk megreformálni a gyermekellátó rendszerünket, hogy a szülők mind hatékonyabban tudjanak a munkájukra koncentrálni? Érdekel, hány utódot tudnak majd túldédelgetett gyermekeink vállalni a rájuk háruló mind nehezebb és nehezebb társadalmi kihívások és felelősségek mellett.