Urbán András előadásait többé-kevésbé ismerjük. Ha mégsem, az azért van, mert az utóbbi években jelentősen megnövekedett a mozgástere, és nem egyszerű Kolozsvártól Mariborig rohangálni, hogy minden rendezését megtekintsünk. Az újvidéki Neoplantától a szabadkai Rózsákig igen változatos palettát hozott létre nemcsak a művészi kifejezés változatosságával, hanem a szövegválasztás terén is. Politikai szakszövegek, történelmi dokumentumok, Tolnai-vers, Pilinszky-dráma (illetve annak fokozatos elhagyása), valamint klasszikus és kevésbé klasszikus drámai művek egyaránt alkotásra inspirálják.
Az egyre gyarapodó életműben mind több és több helyet követelnek azok az előadások, amelyek a nemzet, a haza, a nacionalizmus fogalmi rendszereit járják körül. Ehhez persze nem kell szöveg, mégis Urbán András e témában elkövetett „színházi merényleteiben” szeret egy adott irodalmi műnek (vagy a mű eleve létező képzetének) a vonalvezetése mentén dolgozni, nem csupán a szöveget, de az azt közrefogó diskurzusokat is alapul véve. A magyar közönség számára ez talán Katona József nagy nemzeti drámájának átdolgozásában a legérthetőbb.
A szabadkai Koštana és a Banović Strahinja után ebben a sorozatban a legnagyobb természetességgel következhetett az újvidéki Bánk Bán, és most Jovan Sterija Popović egyik legprovokatívabb szövege, a Hazafiak.
A posztumusz előadott szövegről csupán annyit mondanék, hogy a szerző azt írta róla hagyatékában, hogy a Hazafiakat csak halála után ötven évvel kell elővenni. A szerb álpatriotizmusról szóló, főképp kávéházi szövegelésekből összerakott darab szinte könyörög azért, hogy olyan, a politikai színházhoz kifinomult érzékenységgel nyúló művész kezdjen vele valamit, mint Urbán András. Hogy ezt a könyörgést épp a belgrádi Nemzeti Színház hallja meg, már-már utópia.
Pedig így történt.
Az előadás egyik legnagyobb meglepetése, hogy Urbán András alig provokatívabb, mint maga a felhasznált anyag. Sterija szövege könyörtelen kritika a nacionalizmusról, és olyannyira ostorozza saját népét, hogy az ostorozásra termett Urbán András egyenesen lubickol benne. A rendező és Suzana Vuković
dramaturg itt-ott húznak a szövegből, egy csöppet át- és hozzáírnak (az utóbbit igazából alig érezhetően), de legfőképp kiéleznek. Kegyetlenebbé, aktuálisabbá, naprakészebbé teszik a textust – ami egyébként is minden rendezőtől elvárható… lenne… Ennek eredményeképp a színpadról pengeéles mondatok tömkelege zuhan a nézőkre.
Az előadás főhőse a logikátlan, rendszert nem alkotó nacionalizmus. Ez egyébként értéktelen volna a nagy nemzetőrök által nemes egyszerűséggel csak lemagyarozott és lekonzervatívozott Gavrilović jelenléte nélkül, aki mérsékelten, hideg fejjel, köpönyegforgatás nélkül szereti népét és hazáját. Az értelmetlen, nyálba és vérbe fröccsentett hazafiság szinte tombol a darabban. A nemzetről, Dušan cár birodalmáról, a szerb felsőbbrendűségtől és a magyargyűlölettől tocsogó mondatok csont nélkül legyőzik az ésszerű érveket. A racionális diskurzus a „magyarón” Gavrilović személyében golyó általi halált hal (ez egyébként Predrag Ejdus nagyszerű végjátéka.) A nemzet nevében illik a magyarok patakzó vérében fürödve üvöltözni, fejeket lenyesni, uszítani és a széljárástól függően kokárdát cserélni szerbről magyarra, magyarról szerbre.
Az előadásnak – az urbáni színházban már megszokott módon – nincs egyetlen poénja vagy súlypontja, sokkal inkább az arisztotelészi struktúrát meghaladó szerkezetről van szó. A hazafiság e korcs formája jön és megy, elszunnyad, aztán újra fellángol. A kiemelendő jelenetek száma végtelen és szubjektív. Az előadás a Habsburg címerre kilőtt magyar nemzeti színekkel kezdődik, majd a forradalmi tizenkét pont felolvasására kerül sor. A nyelvi játékok az első tizenöt percben igen hangsúlyosak: a szereplők kitalált magyarul beszélnek („Paće heđelem međero heđelem eđerem” – áll a szövegkönyvben), a papok magyarul tartanak pravoszláv misét. A szereplők a vajdasági honfoglalás után fekete egyenpólóban feszítenek a parlamentben, amelyeken cirill betűs Vojvodina felirat áll (a kosztüm az állandó munkatársnak számító Marina Sremac munkája). A legsokatmondóbb azonban talán az a szcéna, amikor a Bojan Krivokapić által megformált Ödön megtanul szerbül egy belógatott FLY FROM BELGRADE felirat alatt. Ödön ugyanis, bár a nyelvet nem beszéli, az egész nacionalista ömlengést végighallgatja. Végül egy monológcsonkban visszaöklendezi a tanultakat, és a sterijai mondatok zanzájában rémülten ismerünk rá a rendszert még inkább nélkülöző futballszurkoló-diskurzusra. Erre már csak ráadás az eredeti szövegben hagyományosan legproblematikusabbnak számító utolsó jelenet megoldása, amely belgrádi akcentussal, zsargonban, magyar viccekkel fogja meg a fővárosi kvázi-elit beszédmódját, és a nacionalizmust konzumtermékként, bújtatott, modernizált verzióban mutatja föl.
A túlzott nacionalizmuson elburjánzó őrület nem volna teljes Irena Popović Dragović erőteljes brechti songjai nélkül, amelyeknek alapját sokszor korabeli indulók és hazafias dalok, de néha akár Đura Jakšić szövegei képezik, ám jut hely az elmúlt idők miniszterelnökeit felsoroló nótának is, amelyben minden név – Slobodan Milošević, Milan Panić, Vojislav Koštunica, Ivica Dačić – után egyaránt elhangzik az „IGAZA VAN” szlogen.
A Hazafiak, mint megannyi Urbán-előadás, ensemble-játék. A színészi jelenlét erőteljes és többnyire csoportos. A belgrádi Nemzeti társulata hatalmas erőket mozdít meg. Így játszik háborút, forradalmat, gyűlölködő gonosz manót, és az előadás a kegyetlenkedés ellenére sem veszíti el természetes szarkasztikus humorát. Ezt a közönség nemcsak hálásan fogadja, hanem – túlzás nélkül állítom – üvöltve tapsol.
A kérdés csupán az, vajon rájött-e, hogy a taps neki és róla szól.
(Lénárd Róbert színikritikája az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában hangzott el 2015. november 3-án.)
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
