2024. április 20., szombat

MagyarZó Pistike messéi

A Zacsek totál megváltozott: nyakkendőt kötött és öltönyt húzott, és olyan széles mosollyal állított be hozzánk, mint akit valamilyen nagy-nagy szerencse ért.

– Mi történt magával, zomzéd? – csodálkoza atata. – Lakodalomba készül? Vagy megütötte a lottó főnyereményt, és ünnepélyesen felmond a munkahelyén?

– Egy frászt, nincs nekem akkora szerencsém – legyinte a Zacsek. – Csak a közhangulathoz alkalmazkodom. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám, mint valami defetista alakra, aki nem érzi át ennek az országos győzelemnek a történelmi jelentőségét. Lehet, hogy este én is kimegyek a főtérre, és elvegyülök az ünneplő tömegben. Egyedül azt sajnálom, hogy nem tudok csatlakozni az autós ünneplőkhöz, akik szirénázva és fellobogózva keringenek a belvárosban, mert nem gyújt a kocsim, és annyi pénzem sincs, hogy vegyek egy vacak akkut.

– Miféle ünneplésről beszél, Zacsek? Győzött a Vojvodina? 

– Nem a Vojvodina győzött, hanem a kormány diplomáciája. Maguk nem néznek tévéhíradót, Gyula zomzéd? Meghiúsítottuk, hogy az elvetemült koszovóiakat felvegyék az UNESCO-ba. Az egész ország ünnepel, az öntudatos dolgozók kivonulnak az utcára, a nyugdíjasok reumájukat feledve nemzeti zászlót lobogtatnak, a politikusok pedig győzelmi nyilatkozatokban ecsetelik, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a gaz Tacsiék nem lesznek tagjai ennek a fontos nemzetközi intézménynek. A rigómezei ütközet óta nem arattunk ekkora győzelmet!

– Nem jól emlékszik, Zacsek, mert Rigómezőnél a törökök győztek – jegyzé meg atata, mint amatőr történész. – De mióta lett magából ekkora patrióta, hogy ilyen lelkesen ünnepli ezt az eseményt?

– Azóta fogott el a lelkesedés, hogy az elnök személyesen gratulált minden polgárnak a fényes győzelemhez, köztük nekem is. Előtte engem is nagy nyugtalansággal töltött el a dolog, és nagyon lesújtott volna, ha felveszik őket. A szavazás meg a gratuláció után azonban teljesen megnyugodtam.

– Hát, ami engem illet, nem vagyok meggyőződve róla, hogy indokolt volt az elnöki gratuláció – kukacoskoda atata. – Először is a koszovóiak 92 szavazatot kaptak, ami nem kevés, és mindössze három szavazaton múlott, hogy nem lett meg a kétharmad. Másodszor, főleg a ruszkik támogatásán múlott a dolog, márpedig Putyinék sohase segítenek ingyen. És harmadszor: előbb-utóbb úgyis felveszik őket az UNESCO-ba, akkor meg mi értelme van az egésznek? Ezért én nem tartom ezt olyan fényes diadalnak.

– Lehet, hogy neked nem fényes, Tegyula – ellenkeze amama –, de például a Jelica szomszédasszonyunknak, akivel a piacon találkoztam, nagyon is az. És azt is elújságolta a Jelica, hogy csak azért nem lett még fényesebb a győzelem, mert a szomszédok cserben hagyták Szerbiát, és Koszovó mellett szavaztak. Ezért a Tómó nagyon csalódott a jugó extestvérekben, és lehet, hogy megint embargót vezetünk be ellenük. Meg a pápuák ellen is.

– Hogy kerülnek ide a csendes-óceániai pápuák, Tematild?

– Úgy, Tegyula, hogy ők is Koszovóra szavaztak, pedig előtte megígérték, hogy Szerbiát támogatják. Úgy látszik, hogy már a pápuákban sem lehet megbízni, épp úgy, mint a volt jugó testvérekben.

 Atata szerint a kormány úgy dicsekszik az UNESCO-s győzelemmel, mint a viccbeli gyerekek a tekintélyes rokonaikkal.

– Az én bácsikám pap, és mindenki úgy szólítja, hogy főtisztelendő úr – henceg az egyik fiú a többieknek.

– Az én bácsikám bíboros, és eminenciás uramnak szólítják – licitál a másik.

A harmadik srác erre kivágja a tromfot:

– Mit hencegtek? Amikor az én nagybátyám valahol megjelenik, mindenki azt mondja: Úristen!

– Olyan magas tisztséget tölt be?

– Nem, olyan kövér.

A Zacsekpeti meg arra vág föl, hogy az ő Jenő bácsikája pedagógus, és megbecsülésként mindenki tanár úrnak szólítja. Emellett olyan gazdag, hogy fel se akarja venni a hatezer dináros segélyt, amit a minisztérium kiutalt neki.

– Igazuk van a pedagógusoknak, amikor elutasítják ezt a megalázó alamizsnát – szögezé le atata. – Nem elég, hogy megcsapolták a fizetésüket az állítólagos reformok sikere érdekében, hanem még meg is szégyenítik őket.

– Én is mondtam a Jenőnek, hogy pályát tévesztett – szóla a Zacsek. – Lett volna belőle képviselő, most a feje se fájna, és nem tőlem kellene minduntalan kölcsön kérnie. Élhetne, mint hal a vízben, mint az a bizonyos PUPSZ-os honatya, aki száznegyven ezret visz haza havonta, és közben sose szólal fel. Vagyis két év alatt csak egyszer jelentkezett, de rövid és velős szónoklatát mindenki megjegyezte.

– Miért, mit mondott?

– Azt mondta: Emberek, itt huzat van, valaki csukja be az ablakot.

Ámde migránsnak lenni se kutya, pláne Németországban. Amint megérkeznek, hatezer eurót nyomnak a markukba, hogy leküzdjék a nyomasztó honvágyukat. Ezért sietnek annyira, nehogy elfogyjon a pénz Angéláéknál.

– Attól tartok, hogy a télen nekünk kell őket vigasztalgatnunk, amiért búcsút mondtak szülőföldjüknek – bólogata atata. – A németek egyre hangosabban tiltakoznak a közel-keletiek inváziója ellen, és előbb-utóbb becsukják a kaput. Közben a szlovénok is kerítésépítésbe kezdtek, mert nem tudnak megbirkózni ilyen hatalmas tömeggel, és mindennek az lesz a következménye, hogy nálunk torlódnak fel. Kíváncsi vagyok, hogy akkor is azzal fognak-e dicsekedni Vucsicsék, hogy Szerbia örömmel befogad minden migránst.

A Zacsek horgosi sógora megismerkedett több migránssal is, amikor a nyáron náluk táboroztak. Egy baráti társaságban beszámol tapasztalatairól.

– Nekem nagyon tetszik, ahogy az arab férfiak élnek, két, három, sőt, akár négy feleséget is tarthatnak. Micsoda élet lehet az!

Mire a felesége bekiabál a konyhából:

– Te irigykedsz az arabokra, amikor még keresztény férjnek is gyengécske vagy?

PISTIKE, megbízhatatlan pápua és defetista extest

A Zacsek totál megváltozott: nyakkendőt kötött és öltönyt húzott, és olyan széles mosollyal állított be hozzánk, mint akit valamilyen nagy-nagy szerencse ért.

– Mi történt magával, zomzéd? – csodálkoza atata. – Lakodalomba készül? Vagy megütötte a lottó főnyereményt, és ünnepélyesen felmond a munkahelyén?

– Egy frászt, nincs nekem akkora szerencsém – legyinte a Zacsek. – Csak a közhangulathoz alkalmazkodom. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám, mint valami defetista alakra, aki nem érzi át ennek az országos győzelemnek a történelmi jelentőségét. Lehet, hogy este én is kimegyek a főtérre, és elvegyülök az ünneplő tömegben. Egyedül azt sajnálom, hogy nem tudok csatlakozni az autós ünneplőkhöz, akik szirénázva és fellobogózva keringenek a belvárosban, mert nem gyújt a kocsim, és annyi pénzem sincs, hogy vegyek egy vacak akkut.

– Miféle ünneplésről beszél, Zacsek? Győzött a Vojvodina? 

– Nem a Vojvodina győzött, hanem a kormány diplomáciája. Maguk nem néznek tévéhíradót, Gyula zomzéd? Meghiúsítottuk, hogy az elvetemült koszovóiakat felvegyék az UNESCO-ba. Az egész ország ünnepel, az öntudatos dolgozók kivonulnak az utcára, a nyugdíjasok reumájukat feledve nemzeti zászlót lobogtatnak, a politikusok pedig győzelmi nyilatkozatokban ecsetelik, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a gaz Tacsiék nem lesznek tagjai ennek a fontos nemzetközi intézménynek. A rigómezei ütközet óta nem arattunk ekkora győzelmet!

– Nem jól emlékszik, Zacsek, mert Rigómezőnél a törökök győztek – jegyzé meg atata, mint amatőr történész. – De mióta lett magából ekkora patrióta, hogy ilyen lelkesen ünnepli ezt az eseményt?

– Azóta fogott el a lelkesedés, hogy az elnök személyesen gratulált minden polgárnak a fényes győzelemhez, köztük nekem is. Előtte engem is nagy nyugtalansággal töltött el a dolog, és nagyon lesújtott volna, ha felveszik őket. A szavazás meg a gratuláció után azonban teljesen megnyugodtam.

– Hát, ami engem illet, nem vagyok meggyőződve róla, hogy indokolt volt az elnöki gratuláció – kukacoskoda atata. – Először is a koszovóiak 92 szavazatot kaptak, ami nem kevés, és mindössze három szavazaton múlott, hogy nem lett meg a kétharmad. Másodszor, főleg a ruszkik támogatásán múlott a dolog, márpedig Putyinék sohase segítenek ingyen. És harmadszor: előbb-utóbb úgyis felveszik őket az UNESCO-ba, akkor meg mi értelme van az egésznek? Ezért én nem tartom ezt olyan fényes diadalnak.

– Lehet, hogy neked nem fényes, Tegyula – ellenkeze amama –, de például a Jelica szomszédasszonyunknak, akivel a piacon találkoztam, nagyon is az. És azt is elújságolta a Jelica, hogy csak azért nem lett még fényesebb a győzelem, mert a szomszédok cserben hagyták Szerbiát, és Koszovó mellett szavaztak. Ezért a Tómó nagyon csalódott a jugó extestvérekben, és lehet, hogy megint embargót vezetünk be ellenük. Meg a pápuák ellen is.

– Hogy kerülnek ide a csendes-óceániai pápuák, Tematild?

– Úgy, Tegyula, hogy ők is Koszovóra szavaztak, pedig előtte megígérték, hogy Szerbiát támogatják. Úgy látszik, hogy már a pápuákban sem lehet megbízni, épp úgy, mint a volt jugó testvérekben.

 Atata szerint a kormány úgy dicsekszik az UNESCO-s győzelemmel, mint a viccbeli gyerekek a tekintélyes rokonaikkal.

– Az én bácsikám pap, és mindenki úgy szólítja, hogy főtisztelendő úr – henceg az egyik fiú a többieknek.

– Az én bácsikám bíboros, és eminenciás uramnak szólítják – licitál a másik.

A harmadik srác erre kivágja a tromfot:

– Mit hencegtek? Amikor az én nagybátyám valahol megjelenik, mindenki azt mondja: Úristen!

– Olyan magas tisztséget tölt be?

– Nem, olyan kövér.

A Zacsekpeti meg arra vág föl, hogy az ő Jenő bácsikája pedagógus, és megbecsülésként mindenki tanár úrnak szólítja. Emellett olyan gazdag, hogy fel se akarja venni a hatezer dináros segélyt, amit a minisztérium kiutalt neki.

– Igazuk van a pedagógusoknak, amikor elutasítják ezt a megalázó alamizsnát – szögezé le atata. – Nem elég, hogy megcsapolták a fizetésüket az állítólagos reformok sikere érdekében, hanem még meg is szégyenítik őket.

– Én is mondtam a Jenőnek, hogy pályát tévesztett – szóla a Zacsek. – Lett volna belőle képviselő, most a feje se fájna, és nem tőlem kellene minduntalan kölcsön kérnie. Élhetne, mint hal a vízben, mint az a bizonyos PUPSZ-os honatya, aki száznegyven ezret visz haza havonta, és közben sose szólal fel. Vagyis két év alatt csak egyszer jelentkezett, de rövid és velős szónoklatát mindenki megjegyezte.

– Miért, mit mondott?

– Azt mondta: Emberek, itt huzat van, valaki csukja be az ablakot.

Ámde migránsnak lenni se kutya, pláne Németországban. Amint megérkeznek, hatezer eurót nyomnak a markukba, hogy leküzdjék a nyomasztó honvágyukat. Ezért sietnek annyira, nehogy elfogyjon a pénz Angéláéknál.

– Attól tartok, hogy a télen nekünk kell őket vigasztalgatnunk, amiért búcsút mondtak szülőföldjüknek – bólogata atata. – A németek egyre hangosabban tiltakoznak a közel-keletiek inváziója ellen, és előbb-utóbb becsukják a kaput. Közben a szlovénok is kerítésépítésbe kezdtek, mert nem tudnak megbirkózni ilyen hatalmas tömeggel, és mindennek az lesz a következménye, hogy nálunk torlódnak fel. Kíváncsi vagyok, hogy akkor is azzal fognak-e dicsekedni Vucsicsék, hogy Szerbia örömmel befogad minden migránst.

A Zacsek horgosi sógora megismerkedett több migránssal is, amikor a nyáron náluk táboroztak. Egy baráti társaságban beszámol tapasztalatairól.

– Nekem nagyon tetszik, ahogy az arab férfiak élnek, két, három, sőt, akár négy feleséget is tarthatnak. Micsoda élet lehet az!

Mire a felesége bekiabál a konyhából:

– Te irigykedsz az arabokra, amikor még keresztény férjnek is gyengécske vagy?

PISTIKE, megbízhatatlan pápua és defetista extest