2024. március 19., kedd

Angola lendületben

Nagy lemaradást kellett behoznia Angolának, amely most (november 11-én) ünnepelte felszabadulásának negyvenedik évfordulóját. Aki Afrikával foglalkozik, ezzel kapcsolatban készített mérleget, és gondolkodott el az ország jövőjéről, hogy tanulságokat tudatosítson mindenkiben. Angola eleve hátrányból indult, hiszen az utolsók között rázta le magáról a gyarmaturalmat. Egyes afrikai országok már a II. világháború után felszabadultak, majd tömegesen 1958–1962-ben, így, egyes apró gyámsági területeket leszámítva, a gyarmaturalom már csak a portugál birtokokon maradt. Portugáliában ugyanis Salazar halála után is még az általa megteremtett (fasiszta) diktatúra maradt. Annak csak 1974-ben vetett véget a fiatal tisztek forradalma.

Ezzel a felszabadulással azonban Angola még nem jutott egyenesbe. Meg kellett még birkóznia két csapással. Egyik Afrika átka, de olyasmi amitől nem mentes a többi földrész sem: a politikusok nem tudnak megegyezni a hatalom megosztásásáról, az „állam szuverenitását” csak úgy tudják elképzelni, ha a hatalom kizárólag egy nemzet – mint Európában – vagy egy vallás – mint Ázsiában – birtokában van. Afrikában ez a probléma azért súlyosabb, mert számtalan törzs – egyes országokban több száz is van – lakja, és egyik sem tudja elképzelni, hogy kirekesszék a hatalomból. A másik kedvezőtlen körülmény pedig az volt, hogy felszabadulásakor még tartott a hidegháború, amely azt is el akarta dönteni, hogy egy-egy afrikai országban melyik tömb befolyása érvényesül.

A törzsekre oszlás náluk azért lett csapás, mert az ország további fejlődését szavatoló – a két tömbtől is támogatott – két irányzatának harca a törzsek háborújának formáját öltötte. A függetlenségi harc egyik ereje, a Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért (MPLA) szocialista, a másik, az Unió Angola Totális Függetlenségéért (UNITA) pedig kapitalista úton akart tovább haladni. A most is alakuló orosz–amerikai viszony mintájára, hogy nem közvetlenül, hanem közvetve csatároznak, az egyiket Kuba támogatta – katonasággal is –, a másikat Dél-Afrika. Amikor aztán végre megegyeztek az első választáson, az MPLA fölényes győzelme azzal járt, hogy az UNITA fegyveresen folytatta a harcát a hatalomért legalább az ország egy – gyémántokban gazdag – része felett.

A polgárháborúnak csak az vetett végett, hogy 2002. február 22-én megölték Jonas Savimbit, az UNITA vezérét. Így az 2012-ben megválasztott mostani parlament csak a második a polgárháború befejezése óta. (Közben 2010-ben módosították az alkotmányt, egy olyan sajátos megoldást vezettek be, hogy a választáson győztes párt listavezetője automatikusan köztársasági elnök, a második helyezett pedig alelnök lesz, hogy a mostani elnöknek, Fernando da Piedade Dias dos Santosnak ne legyen gondja azzal, hogy hány mandátumot maradhat az elnöki tisztségben.) A polgárháború befejezése pedig lehetővé tette az ország hihetetlen gazdasági megugrását.

Angola ugyanis ezekben az években azok közé az országok közé tartozott, amelyek a leggyorsabban fejlődtek.

Képzeljük el, hogy gazdasága 2006-ban 26 százalékkal nőtt, de még a mostani gazdasági válság kezdetét jelentő 2008-ban is 13,2 százalékkal! Dél-Afika és Nigéria után Angola Afrika harmadik gazdasági hatalmává lett. Rohamosan javult a lakosság életszínvonala is: 2001-ben még csak 2040 dollár volt az egy főre jutó jövedelem, ez 2005-ben 3800 dollárra nőtt, ám akkor látványosan megugrott, így 2009-re már ennek több mint kétszeresére, 8800 dollárta rúgott. A kubai mintára készült ötéves terv 2012–2017-re is még évi 8 százalékos növekedést irányzott elő. (E látványos megugrás megváltoztatta az ország nemzetközi helyét is. Ma már ő segíti az egykori gyarmattartó hatalmat, Portugáliát. Egyrészt úgy, ahogy Pedro Passos Coelho akkori miniszterelnök kijelenthette: „Az angolai tőke jól jönne nekünk.” Másrészt már 200 ezer portugál „vándorolt ki”, hogy Angolában dolgozzon.)

Gazdasági erejét elsősorban két dolognak köszönheti. Az egyik a kőolaj: 2008 óta napi 1,8 millió hordót termelnek ki, ennek velejárója a másik kedvező körülmény: Kína megjelenése az országban. (Kína a legnagyobb befektető, és behozatalában is első helyen áll.) Ez a körülmény hozott jót is. (Az ország messze van a fejlett országokban most gondot jelentő helyzettől, hogy a szolgáltatás a nemzeti jövedelem fő forrása, náluk az ipar – benne a kőolaj és más ásványkincsek kitermelése – még a nemzeti jövedelem 65,8 százalékát adja, külkereskedelmi mérlege hatalmas többletet mutat.) De most nagy hátrányt jelent, mert a kőolajtól függés (az adja a nemzeti jövedelem 40, de a kivitel 95 százalékát) megbosszulta magát, hiszen hordonkénti ára 85 dollárról 40 dollár körülire zuhant. Ennek következménye lett aztán a gazdasági növekedés lelassulása: 2014-ben ez a növekedés már csak 4 százalékos volt, az idei évre és jövőre pedig 3,5 százalékra számítanak.

Ezzel magyarázható hogy Angola most az öröm és az aggodalom keverékével ünnepelte felszabadulásának negyvenedik évfordulóját. (A lapok sikerekről és gondokról egyaránt cikkeztek. Az O País arról tudosított, hogy a FAO megállapítása szerint Angola a világ élvonalában van az élelmezési biztonság megteremtésében. Az Agora pedig arról, hogy az oktatásban több ezer tanárra lenne szükség.) Döntő volt azonban az öröm, hogy az országban 6000 kilométernyi út, 3 vasútvonal, kikötőktől iskolákig annyi minden épült, és a főváros, Luanda igazi világvárossá nőtte ki magát, itt az Eiffel-toronynál egy méterrel magasabb toronyház is épült.