2024. március 28., csütörtök
Egy kiállítás margójára

Vers-képek

Egy hétköznapi bemutatkozásnál leginkább a névre szoktunk kíváncsiak lenni, de azt a saját nevünk kimondása után gyorsan el is felejtjük, és a figyelem inkább az első benyomásokra irányul. Ezen a kiállításon mindenképpen egyszerűbb a feladatunk, hiszen egyoldalú bemutatkozással állunk szemben, ugyanakkor összetettebb is, mert nem egyetlen embert, hanem egy csoportot, egy kollektív törekvést szeretnénk megismerni. A nevet már a plakátról is megjegyezhettük: Híd Kör Art, sőt gondolkodhattunk is azon, hogy mit is tudunk kiolvasni belőle. Amit az első pillanattól feltételezhetünk: a csoport „mintha emberekből állna”, művészet- és irodalomközeli emberekből. Pusztán a csoport nevét látva kevésbé egyértelmű, hogy a művészet melyik ágával találkozhatunk, és, hogy a híd szó sejtet-e két hasonló, netalán teljesen különböző dolog közti kapcsolatot. A kiállítók és a kiindulópontot jelentő két kötet szerzőjének nevét olvasva, azonban teljesen világossá válik az elképzelés: a Híd folyóirat köré szerveződő fiatal írók, irodalmárok, művészetbarátok, a képzőművészetnek a könyvkiadásban is betöltött és betöltendő meghatározó szerepét érzékelve és értékelve egy jelentős kezdeményezéssel jelentkeztek. A Híd Kör két tagja, Fehér Dorottya és Brenner János fiatal képzőművészeket kértek fel alkotásra és kiállításon történő szereplésre, egyetlen feltételt meghatározva: a készülő alkotások két ugyancsak ifjú művész, Antalovics Péter és Benedek Miklós versesköteteinek világához kötődjenek. A kötődések pedig a legváltozatosabb módon valósultak meg: egy-egy alkotás ihletője olykor a teljes kötet, esetenként egy-egy ciklus, vagy egy szókapcsolat, szókép, de néha mindössze egyetlen szó. Mindenképpen szükséges hangsúlyozni, hogy a kiállított művek önálló, eredeti alkotások, abban az értelemben, hogy nem kiszolgálnak valamely tartalmat, nem a versek befogadását segítik elő azok vizuális újrafogalmazásával. Akkor sem tekinthetőek az alkotások képi idézeteknek, ha ismerve a szövegeket felismerni véljük annak valamely részletét egy adott képzőművészeti alkotásban. Két dolognak is köszönhető ez az eredetiség, elsősorban annak, hogy a rendhagyó illusztrációk egy tárlatra készültek, de legalább ennyire hangsúlyos az a tény, hogy az alkotók kivétel nélkül hűek tudtak maradni a csak rájuk jellemző kifejezőeszközökhöz, képi megfogalmazásokhoz.

A gyermekkönyvek világát idézik Tóth Alisa képei, érezzük, hogy szívesen időz a legutóbbi tevékenységénél, a Tündértánc című mesekönyv illusztrációinál. Ketten is Benedek Miklósnak A kerítés című versét választották. Pesti Emma kiválóan ragadja meg a vers hangulatát, szinte ugyanazokat a definiálatlan, artikulálatlan érzéseket váltva ki a befogadóból, amelyeket az írás is sejtet. Klájó Andrián esetében az aktuálisra való reflektálás képességét szükséges kiemelni, az installációt szemlélve akaratlanul is eszünkbe villan az egész Európát foglalkoztató, hozzánk térben is közel eső kerítés-kérdés. Az Exodus című vers témája rokonítható Kozma Laurának a Lakatlan fázis néven ismert korábbi festményeivel, így az itt látható alkotása közel tudott maradni művészi világához, de ugyancsak közelít a már említett mai kérdéskörhöz is. Hogy mennyire aktuális kérdések ezek azt az is jelzi, hogy a megnyitó után kezdődik a vers címével megegyező előadás.

Nem csak erős aktualitású, hanem erőteljes képiséggel rendelkező gondolatok is forrásai egy-egy itt látható alkotásnak. Nem nehéz képzelni valamit a „megfeszítetted a horizontot” verssort olvasva, nehéz azonban olyan alkotást létrehozni, amely nem pusztán a címét, hanem az intenzitását is meg tudja ismételni. Ezt a nehézséget kiválóan át tudta hidalni Horvát Lívia, aki a vegyes technikával készített alkotásán belül többszörösen is megfeszíti a horizontot, egyszer a képen belül, majd a kép határán túl, valamint Kozma Laura, akinél a képet uraló erőteljes figura mozdulata utal a választott verssorra. Első pillantásra szinte a kép határait feszíti szét Raffai Ingrid grafikája, amely az „1 ember nem tehet róla ha rosszul születik meg” verssor ihletésére készült, azonban a kört formáló testek és a kép alsó részén látható talpak sikeresen elkerekítik a kompozíciót. Blaskó Árpád képén az alakok szabályos elrendezése és határozott horizont ellenére mégis feszültséget érzékelünk, hiszen a vélt egyensúlyt egy posztmodern kisember alakja adja. Munjin Andrea rajzainak szürreális világa tükrözi leginkább azt az állítást, hogy a kiállítás képeinek semmiképp sem célja a versértelmezés elősegítése, a valóság és álom között lebegő alakok ugyanis szorosan nem kapcsolódnak egyik költeményhez sem. Bacsa Melinda, Bicskei Anikó és Szenti Lilla ugyancsak hűségesek az őket aktuálisan foglalkoztató tartalmi és formai kérdésekhez, noha az ő esetükben könnyebben meghatározható, hogy mi jelentette a kiindulópontot. Egyedül Szalma Gábor vállalkozott arra, hogy a képregény műfajában alkossa meg a vers ihlette elképzelését, képei alapul szolgálhatnak az írások felidézésének, újrafogalmazásának, de akár új szövegek megírásának is.

Olvasva a verseket, látva a tárlat képeit, és a megnyitón jelenlevő művészetbarátokat, Szenteleky Kornél szavaival annyit kívánhatunk: „Csak lenne mennél több ilyen lelkes értékelője az illusztrációknak.”

Személyes megjegyzésképpen pedig annyit kívánnék, hogy ne csak egy-egy alkotás, hanem ez a csoportosulás is legyen maradandó, hiszen nem egyetlen, de legfontosabb jellemzője, hogy hiánypótló.

(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)