Gyerekkoromban, amikor ősszel ködbe burkolózott a táj, a kocsma előtt az ostornyelet támasztó fuvarosok összehúzták nyakukon a lajbit, felnéztek az égre és megjegyezték: „Érik a hó!” És másnap kucsmára cserélték kalapjukat, mert akkorra rendszerint fehérre festette a világot a dér. A gomolygó, szürke, nyirkos földre szállt felhők felett darvak kurjongattak, és az első fagyok meghozták, és meghozzák ma is a libacsapatokat. A nappalok lerövidülnek, és bár hétágra süt a nap, a fagyos éjszakák miatt jólesik a fűtött szoba melege.
A darvak még leszállnak a végeláthatatlan síkságon (Gergely József felvétele)
Néhány évvel ezelőtt ilyenkor még javában szólt a puska vasárnaponként, és elégedett arcú emberek adták meg a vadnak a tiszteletet a száznál is több nyulat számláló terítékek mellett. Észak-Bácskában ez nem számított ritkaságnak, és mindenkinek jutott, de maradt is belőle a területen.
Azóta nagyot fordult a világ, mégpedig kedvezőtlen irányba. A nyúlállomány mára annyira lecsökkent, hogy az egyesületek többségében már szenzációszámba megy ha egy-két tapsifülest látnak a területen. A gond azonban abban van, hogy a fácánállomány sincs különb helyzetben. Több madarat lehet látni a településeken belül levő parkokban meg a kertekben, mint kinn a határban. Elsősorban azért – ezt be kell ismernünk –, mert a fácánnak és a vadnak valójában immár semmi keresnivalója a lekopaszított, felszántott és elmunkált földeken. Ott nemcsak hogy ennivalót nem talál, de elhúzódnia sincs hová a nagy pusztaságban, ezért oda húzódik, ahol olyan-amilyen takarást talál. Egyik szomszédom újságolta hogy egy fácánkakas két tyúkkal minden reggel a házi baromfival együtt eszik, és úgy viselkednek, mintha örök idők óta a baromfiudvarban nevelkedtek volna.
A vadászok már régóta figyelmeztettek a környezetváltozás, és az élőhely pusztulásának veszélyeire, a mezőgazdasági lobbik azonban sokkal erősebbek annál, minthogy holmi vészharangkongatás eltérítené őket a hasznuk bezsebelésétől, és minden olyan területet, ahova a nagy teljesítményű gépeik el tudnak jutni, művelés alá vontak. A jelenleg Észak-Bácskára jellemző környezeti viszonyok mellett reális a félelem, hogy a vadállomány nem lesz képes magától talpra állni, és visszafoglalni természetes élőhelyét. Ezért, ha azt akarjuk, hogy továbbra is vadásszunk, nem marad más, mint hogy a vadászok maguk biztosítsák a vad számára a lehető legjobb életfeltételeket. Erre azonban a vadászok egymaguk nem képesek, önerőből egyetlen hazai egyesület sem tud megfelelő nagyságú területet vásárolni, hogy azon kialakíthassa a vad számára megfelelő élőhelyet.
Ehhez feltétlenül szükséges az állam közreműködése. Ezen belül pedig a legbonyolultabb a mezőgazdaságból élő emberek meggyőzése, azaz a gazdák bevonása a természetes környezet újjáélesztésébe. Tudatosítani kell az emberekkel, hogy vad nélkül nincs élet se, hiszen a túlvegyszerezett földön termelt növények előbb-utóbb eladhatatlanná válnak, ezért a termelők is megélhetés nélkül maradhatnak. A hivatalos statisztikák szerint vidékünkről évente rengeteg termőtalajt fúj el a szél, és idővel egyre többet fog elfújni, mert nem lesz ami útját állja a szeleknek.
A faültetésnek most van az ideje. A vadászok készen állnak arra, hogy ebből kivegyék részüket, és elősegítsék a természetes környezet visszaállítását. Csakhogy ehhez a felső instanciák segítsége is szükséges, mert az elültetett fákat és bokrokat meg is kell óvni és fel is kell nevelni. De mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez a munka kezdetét vegye. Ellenkező esetben nemcsak vad nélkül maradunk, hanem vesztünkbe rohanunk, akár az a kocsis, aki a száguldó lovak közé dobja a gyeplőt!
