Azt hittem, megfejtettem a mai világhelyzet egyik titkát, és ezzel megmagyarázhatok számos jelenséget a mai világpolitikában. Felállítottam azt az elméletet, hogy „középhatalmi világrend” van kialakulóban. Az elmélet alapja, hogy a bipoláris világrend letűnt a Szovjetunió felbomlásával, Kína nem is akar világpolitikai szerepet játszani, megelégszik azzal a fontos szereppel, amelyet a világgazdaságban betölt. Ma már tipikus középhatalomként viselkedik a szigetek körül a környező államokkal támadt viszályában. Oroszországnak nincs ereje ahhoz, hogy a másik pólust adja, és szintén tipikus középhatalomként viselkedik: féltékenyen őrzi – sem Ukrajnában sem Szíriában nem hajlandó feláldozni – a maga befolyási területét, avagy érdekövezetét. (Legfeljebb az a különbség, hogy egyedül képes versenyre kelni az USA fegyveres erejével, és van kapacitása ahhoz, hogy atombombáival és rakétáival megsemmisítse az emberi civilizációt. Szíriai beavatkozása már azt a célt szolgálta, hogy demonstrálja ezt az erőt: rakétái 1500 kilométerről pontosan célba találtak.)
Az unipoláris világrendnek is véget vetett az, hogy kiderült: az USA nem képes maga fenntartani ezt a világrendet. Volt egy korszak, amikor azt hitte, képes erre, és szövetségeseinek meg a világ többi részének a támogatásával vagy ellenkezésével jogot formált arra, hogy országokat szálljon meg, bombázzon, támogassa a hatalom megdöntését, mert szembe mertek szállni ezzel az új renddel. Kiderült azonban, hogy sem katonai sem anyagi ereje (egyes számítások szerint az iraki kaland 700 milliárd dollárjába került) nem elég ahhoz, hogy ezt a szerepet eljátssza.
Könnyű volt megszállni Afganisztánt és Irakot, a békét már nem sikerült megteremteni. (Ma Afganisztánban már reális veszély a tálibok visszatérése, Irak pedig abban látja a káosz elkerülésének esélyét, hogy Oroszországgal szövetkezik, sőt kéri, hogy az oroszok területén is bombázzanak.) Ott pedig, ahol megelégedett a hatalom megdöntésével, vagy a mohamedán szélsőségek hatalomra kerülése fenyegetett, mint Egyiptomban, vagy jott a káosz, mint Líbiában. (Nem csak Moszkva mondta Aszad szíriai elnök védelmében: „Látjátok mit csináltatok Líbiában!”)
A középhatalmi világrend elmélete viszont alkalmasnak bizonyult az alábbi jelenség megmagyarázására: a világ jelentős részében több ország jelentkezik azzal igénnyel, hogy akár fegyverrel is – csapatok küldésével, mint Franciaország és Szaúd-Arábia, azzal, hogy a bombázásban többen csatlakoznak hozzájuk – szerepet játsszanak egy adott környezetben. Törökország és Irán pedig igényt tart a mohamedánok képviseletére. (Afrika és Dél-Amerika egyelőre kimarad e tülekedésből, de Afrikában az Afrikai Egységszervezet révén már kifejezésre jut ez a középhatalmi szerepvállalás, Dél-Amerikában pedig a felmelegedett határviszályok jelzik, hogy hasonló helyzet van kialakulóban.)
Tudatában voltam, hogy sem saját, sem lapom tekintélye nem elég ahhoz, hogy a „szakma”, a világ külpolitikai újságírói, felfigyeljenek az elméletemre, és elfogadják azt. Különben is elég munkát adott nekik egy-egy konkrét helyzet (sokáig Ukrajna, most a Közel-Kelet) megmagyarázása. De meglepetéssel láttam, hogy egyelőre még nem általánosan elterjedve, de tekintélyesebb újságban, tekintélyesebb újságíró által már figyelmet keltve megjelent egy másik elmélet. Azt hirdeti, hogy a bipoláris és az unipoláris világrendet a „multiplex világrend” váltja fel. Ez annyit jelent, hogy az események úgy játszódnak le, mint a multiplex mozikban, amelyekben egymás mellett különböző filmeket vetítenek, különböző történetekkel és különböző szereplőkkel.
Akár tetszik ez nekem, akár sem, be kell vallanom, ez az elmélet alkalmasabb a mai világhelyzet megmagyarázására, mint az én középhatalmi világrend elméletem. A mozik között ugyanis lehet nagyságbeli különbség. Lehetnek nagyobb mozik, amelyek menő filmeket játszanak, és mellettük lehet egy sereg kisebb terem, ahol kevésbé felkapott filmeket vetítenek. Ki kell alakítani egy menedzseri rendszert, amely gondoskodik a filmek beszerzéséről. Lehet hallgatólagos vagy hivatalosan is rögzített megállapodás a filmvállalatok között, hogy ki hány és melyik terembe szállít filmet. Lehet vetélkedés a nagy mozikért, és megtörténhet, hogy néhány kisebb termet átengednek kisebb vállalatoknak.
Az elmélet lényeges fogyatékossága azonban, hogy a világpolitikában egy-egy „teremnek” egyszerre „több gazdája-szállítója” van. Ez a hiba azonban áthidalható, hogy a termek között lehetnek megállapodások, alakulhatnak „négyek”, „hatok”, (ahogy ma az egy-egy kérdés megoldásában szerepet vállaló csoportokat nevezik, de jelentkeznek olyan szövetkezések is, mint a BRIKS-nek elkeresztelt, amely már együtt próbál szerepet játszani). A hangsúly azon van, hogy minden teremben más filmet vetítenek, más történetekkel és más szereposztással.
Ha így nézzük, akkor tényleg láthatjuk, hogy pillanatnyilag két nagy filmet vetítenek. Az egyik (amely már régebb óta van műsoron, tehát már kisebb érdeklődésre talál) Ukrajna, a másik Szíria. Az egyikben Oroszország megregulázásának, elszigetelésének, gazdasági tönkretételének drámáját játsszák. A másikban egy nagyon bonyolult – török sorozatba illő – történetet, amely arról szól, hogyan lehet felhasználni központi történetként Oroszország, mellékesként Irán segítségét, anélkül, hogy jelentőségüket elismernék. Eközben a „kisebb mozikban” számos külön történet forog.
