2021. április 21., szerda

Konyhatündér

Egy rádiós műsorban azt kérdezte a riporter kisovisoktól a minap, milyen szakmát választanának a legszívesebben, ha majd felnőnek. Pilóta, autóversenyző, zenész, hangszerkészítő, pókász, stewardess, színésznő, bűvész, rajztanár, oroszlánidomár, műlesikló, focista, fagylaltos, kukásautó-sofőr – sorjáztak a válaszok, egy kis selypeske meg kijelentette, ő konyhatündér szeretne lenni. A riporter nem fűzött megjegyzést a pókászhoz vagy a kukásautó-sofőrhöz, pedig ezek korántsem szokványos gyermeki vágyálmok, a konyhatündér azonban meghökkentette. Megpróbálta elmagyarázni a kislánynak, hogy az nem szakma, konyhatündérré egyetlen iskolában sem képezheti majd magát, legfeljebb szakáccsá, de a kislány nem tágított. Márpedig ő konyhatündér lesz, mert azok szépek, mosolygósak, és varázsolnak a konyhában, punktum.

Az öntudatos kis hölgy válasza hallhatóan megnevettette a háttérben tartózkodó felnőtteket, nyilván a sokat látott óvó nénik gyermeki elszólásnak, a várakozó szülők meséből vett fantazmagóriának vélték a hallottakat, csak a kislány bizonygatta csökönyösen, hogy ő a tévében már látott konyhatündért, tehát igenis létezik.

A saját gyerekkori elképzeléseim jutottak eszembe a műsort hallgatva. Úgy rémlik, ovisként minden csoporttársam óvó néni szeretett volna lenni, a fiúk is, csak őket kinevettük ezért. (Ki látott már fiút szoknyában?! Persze, a skótok, de ők csak dudálnak napestig, és viccekben laknak, ki ne tudná…) Kisiskolásként filmekből és tinimagazinokból merítettünk ötletet, a fiúk színésznek és rockénekesnek, a lányok színésznőnek és fotómodellnek készültek. A többségünk legalábbis. Középiskolásként a fiúk sportkarrierről és drága autókról álmodtak, az sem zavarta őket különösebben, hogy világhírű profi sportoló nincs túl sok a világon, sportkocsira pedig felénk többnyire csak a maffiózóknak futja; a lányok viszont többnyire divattervezővé, mesterfodrásszá szerettek volna válni. Felnőttként sematikusnak tűnnek ezek a gyerekes vágyálmok, hiszen nyilvánvaló, hogy a médiából és a filmekből ellesett, csillogó sztárvilág motiválta őket, és olyan eszményképekhez hasonlítás vágya, amelyek „megcsináltak”, művik, a hétköznapi emberek számára elérhetetlenek. Épp ez a szép azonban az egészben, hogy a „naivság boldog állapotában” még bármi megvalósíthatónak tűnik, az álmoknak még nem szab határt a realitás. Aztán lassan elérkezik a „kijózanodás pillanata”, amikor adottságainkat és lehetőségeinket mérlegelve szakmát kellett választani. Rendeset, tanulhatót, amelynek már nem sok köze lesz a hírnévhez, divathoz, csillogáshoz, viszont a koránkeléshez, túlhajszoltsághoz, hó végére elcsorgó fizetéshez annál inkább. Szüleink, rokonaink, a környezetünkben élő, munkálkodó felnőttek világa ellentétben áll a korábbi vágyott pályaképpel, s a tinédzser talán elsőként kukkant át az „élet árnyoldalára”, miként felméri a vágyott és a megvalósítható tervek közötti különbséget. A későbbi, munkavállalás körüli hercehurca, kompromisszumkötés, esetleges önfeladás csak még tovább bonyolít a helyzeten, s egyre távolabbra száműzi a valaha megvalósíthatónak hitt elképzeléseket.

Felnőttként sokszor visszavágyódunk abba a bizonyos, álmodozós korszakba, jólesik felidézni, hogyan tekintettünk önmagunkra, amikor képzeletben még bármire képesek lehettünk. Talán irigyeljük is hajdani önmagunkat ezért. Ahogyan én is irigyeltem kissé a rádióműsorbeli kislányt, a szépreményű konyhatündért rendíthetetlen hitéért. Hogy honnan merítette tervéhez az ötletet, mellékes is. Talán egy rajzfilmből, gyerek-videojátékból, vagy látványos főzőshow-ból, effélékre gyakorta bukkanhatunk különböző televízió-csatornákon, lévén, hogy napjainkban éppen sikkesnek számít főzni. A gyermeki szándék a lényeg, hogy ő olyasmivé szeretne válni, ami nem hétköznapi. Aminek köze van szépséghez, vidámsághoz, fantáziához. Amivel könnyű azonosulni.

Napjaink édesanyái, háziasszonyai több fronton állják a sarat: karriert építenek, gyereket nevelnek, háztartást vezetnek, s ha mindezt sikerül is beszuszakolniuk a nap huszonnégy órájába, még a reklámokból, női magazinokból vett „sikeres, modern nő” árnyképével is kénytelenek megküzdeni, hiszen az innen ellesett mintához való hasonulás iszonyatosan sok energiát emészt fel. Nehéz folyton száz százalékon pörögni, állandóan tettre készen, ügyesen, csinosan, fáradhatatlanul. A reklámokban látott tipp-topp anyuka, akinek nincs ideje a fejfájásra; a számítógépes gyerekjátékokban szereplő anyuka, aki pillanatok alatt rendet varázsol a konyhában, és ügyesebb bárki másnál; a rajzfilmekben szereplő, körömcipős anyuka, akinek minden helyzetben van egy ütős poénja; a főzőshow-kban tüsténkedő anyuka, aki tíz perc alatt rittyent csupacsoki tortát – kiváló alanyok, belőlük lehetne összegyúrni a tökéletes konyhatündért. Amilyennek egy gyerek szeretné látni az anyukáját, amilyenné ő maga is szeretne válni.

A hétköznapi taposómalomban azonban – a saját bőrünkön tapasztalva elismerhetjük – nem egyszerű a konyhatündérkedés. Önerőből legalábbis nehéz megvalósítani. Erősítés szükségeltetik hozzá – valaki, aki besegít a mosogatásba, kitereget helyettünk, ha van szabad tíz perce, összegyűjti a kallódó zoknikat, készre főzi a rotyogó ebédet, mialatt mi bevásárolunk, és van egy jó szava hozzánk, ha nyúzottan, táskás szemmel huppanunk le este a kanapéra, munkából érkezvén. Igen, ő a másik, a jó fej, férfias házitündér. S ha nap mint nap ott állja velünk a sarat egy ilyen teremtmény, nos az igazán tündéri.