Az 1944-es ártatlan magyar áldozatokra emlékeztek tegnap a muzslyai katolikus temetőben. A Himnusz elénekelése, a szavalat és a Stanko Tratnjek nyugalmazott plébánossal való közös imádság után a hozzátartozók és a helybéliek megkoszorúzták az emlékükre állított emlékoszlopot.
2009 óta itt gyertyát gyújthatnak a hozzátartozók (Fotó: Kecskés István)
1944 októberében a muzslyai Budai József, Kanász Antal, Sörös Imre, Simon Dezső, Márton István és Kovács József egy Magyarországról áttelepített szerb gátőr (optáns – telepes, akiknek joga volt két állampolgárság között választani) bosszújának az áldozatává váltak. Csak azért, mert figyelmeztetni merték, hogy más földjén ne legeltesse a jószágát. Az áldozatok többségét az écskai községháza épületében verték agyon. Rajtuk kívül több mint húsz muzslyait tartottak ott fogva, akik elkerülték ugyan a legrosszabbat, de kényszermunkára vitték őket.
Az áldozatok, miközben Écska felé vitték őket, meg is szökhettek volna. De nem akartak, hiszen nem bántottak senkit, közben családjukat sem akarták sorsára hagyni. Az écskai községházára vitték őket, ahol szörnyű kínzás után életüket vesztették. Az öreg téglagyár meszes gödreibe dobálták a holttesteket. Egyik-másik hozzátartozó időnként titokban virágot vitt a vélt sírhelyekre, de senki se merte áthelyeztetni a holttesteket, mivel ezek a családok már amúgy is meg lettek bélyegezve. A történtekről hatvan éven keresztül hallgatni kellett. Közben az áldozatok hozzátartozói és a hóhérok is meghaltak.
A II. világháborúban Bánát német közigazgatás alatt volt, így a partizánok bejövetelével az itteni magyarságot nem érte tömeges atrocitás, mint a bácskaiakat. Itt elsősorban az őshonos német lakosság volt a szenvedő alanya a győztesek bosszúvágyának. Csak a knićanini (Rudolfsgnad) fogolytáborban több mint 12 ezren vesztették életüket. Persze a „béke” első napjaiban a magyarok is ki voltak téve a „felszabadítók” kénye-kedvének. A tanyavilágban néha fegyvercsörrenés verte fel a csendet, a golyó süvítéséből pedig arra lehetett következtetni, hogy a fegyveresek haragja sokszor céltalan volt. A határban az emberek ilyenkor felkapták a fejüket, majd újra a munkájuk után néztek. Így teltek Bánátban a felszabadulás utáni első napok, amelyek csak látszólag voltak nyugalmasak.
