2024. március 28., csütörtök

Erdoğan az első választott szultán?

A béke nem kifizetődő – erre a következtetésre jutott Erdoğan török elnök. És mivel ennek a felismerésének rendelte alá a most vasárnapi választásokat megelőző kampányt, alapvető kérdéssé tette: választást lehet-e nyerni az ellenségeskedés szításával, polgárháborús hangulat teremtésével? A kérdésnek ugyanis összeurópai jelentősége van. Az dől el: sikert hozhat-e, hogy a gazdasági válság mostani napjaiban szinte minden országban erősödik a nacionalizmus. Nem egy kormány és párt a nacionalizmus gerjesztésében látja annak módját, hogy egyrészt elterelje a figyelmet a gazdasági problémákról, másrészt a felhalmozódó elégedetlenséget a „mások” elleni hangulat szításával vezesse le.

Recep Tayyip Erdoğannak kettős célja volt. És ahogyan pártja, az Igazságosság és Fejlődés Pártja 2002 óta egymás után nyerte a választásokat úgy erősödött benne az eltökéltség, hogy mind a két célt mindenáron el is éri. E két cél: erős és nemzetközileg befolyásossá tegye Törökországot, és örök időre szólóvá tegye saját hatalmát.

Az első cél – az ország nemzetközi súlyának növelése – érdekében elsősorban aktívabbá tette az ország külpolitikáját. Ahogyan egykori külügyminisztere, jelenleg kormányfője, Ahmed Davutoğlu, fogalmazott: „Törökország álláspontja történelmi mélységet, a földrajzi helyzet kihasználását és gazdag külpolitikai örökséget tükröz”. Prózaira fordítva ez azt jelenti, hogy a 74 százalékban törökök által lakott országot fokozottabban és erőteljesebben a törökök nemzeti államává akarja tenni. Ennek részben befolyása van a törökökkel rokon népek lakta országokban (az öt szovjet utódállamban: Azerbajdzsánban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban és Türkmenisztánban), részben azok képviseletében nagyobb nemzetközi befolyásra tesz szert. De jelenti azt is, hogy Törökország fokozottabban jelen akar lenni abban a térségben, amelyben az Ottomán Birodalom létezett. Sőt ennek a politikának a része annak fokozottabb érvényesítése is, hogy önállóan lép fel a nemzetközi politikában. Egymás után tagadja meg annak a washingtoni követelésnek a teljesítését, hogy engedje át támaszpontjait, területét az amerikai céloknak, mind kevésbé törődik az Európai Unióval, amely ennyire elhúzta vele a csatlakozási tárgyalásokat stb.

Ennek a hozzáállásnak a másik része, hogy megnőttek Erdoğan személyes ambíciói. Kezdetben csak a rendszerváltás országainak politikusainál láttuk, hogy nem vesznek tudomást egy alapvető tényről, arról, hogy a demokrácia nem szereti, ha valaki sokáig hatalmon van. És ennek hatására azt hiszik, örökké, vahu legalább nagyon hosszan tartóvá tehetik hatalmukat. Erdoğannál azonban ez a szándék lemeztelenítve jelent meg. Amikor egymás után már három mandátumban volt miniszterelnök, államfővé választatta magát. A legutóbbi választás tétjévé pedig azt tette, hogy kétharmados többséget szerezve alkotmánymódosítással olyan elnöki rendszert vezessen be, amelyben neki mint elnöknek az egykori szultánokkal vetélkedő hatalma van.

E választás előtt még azt hitte, hogy a külpolitikában a fent vázolt nacionalizmus, a belpolitikában pedig az atatürki örökség fokozatos leépítésével, a vallás befolyásának visszaállításával megteremtheti a tömegbázist e cél elérése érdekében. Esélyének növelésére még azt is bevette, hogy ő akart lenni az, aki a törököknek meghozza a békét. Külpolitikában azzal, hogy megpróbálja áthidalni az ellentétet (amelynek gyökere, hogy a nemzetállam megteremtéséhez az örmények elleni tömeggyilkossághoz folyamodtak) Örményországgal, belpolitikában pedig meghirdette a kibékülést a kurdokkal.

Ez a választás azonban csalódást okozott neki: nemcsak az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget nem sikerült megszereznie, hanem pártja a három választáson egymás után elért egyszerű többséget is elveszítette. Utána magától értetődően kudarcra volt ítélve Davutoğlu kormányalakítási próbálkozása. Elvben hátramaradt még, hogy az eddigi ellenzék összefogással megkísérel parlamenti többséget összehozni. Erre azonban Erdoğan nem adott megbízatást, hanem ehelyett új választásokat írt ki. Immár abban bízva, hogy háborús és polgárháborús hangulat szításával mégis csak sikerül elérni a kétharmados többséget.

E hangulat megteremtésének csak mellékes, de nagyon hatásos része a bombázás: mivel sajátos helyzete ezt megköveteli, egyszerre bombázza az Iszlám Államot, meg a vele eddig egyedül sikeresen szembeszálló kurdokat. Másrészt az orosz repülőgépek által okozott incidensekkel fenyegetőzik. De sokkal inkább szítja a belső feszültséget. Részben a kurdok ellen. A próbálkozások a békekötésre leálltak, a kurdok elleni támadások száma megnőtt, különösen sokszor támadták meg a kurdbarát Demokratikus Néppárt székhelyét és aktivistáit. (Ennek a pártnak a „bűne”, hogy a szavazatok 13 százalékának megszerzésével szétzúzta Erdoğan álmát a kétharmados többségről.) De hasonlóan támadják, bebörtönzik az ellenzék képviselőit, megtámadják az ellenzéki Hürriyet szerkesztőségét. (A legújabb ankarai merénylet kapcsán már Erdoğan „háborús politikája” ellen tüntettek az országban és külföldön. Mert mindegy, kinek a műve, a hangulatot hozzá az ellenségeskedés szításának erdoğani politikája teremtette meg.)

Mi pedig a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel figyeljük a vasárnapi voksolást. Rossz üzenet lenne Európának, ha ellenséges hangulat szításával nagy többséget lehetne szerezni.