Újratervezés. Ez a címe annak az új dokumentumfilm sorozatnak, amelyet a Pannon RTV munkatársai készítettek a nyár elején és a nyugati országokban munkát vállalt vajdaságiak mindennapjait mutatja be. A vajdasági forgatások mellett Bécsben és Londonban is jártak.
Eddig három részt láthattak a nézők, amelyekben az osztrák fővárosban élő vajdaságiak életével ismerkedhetnek meg. A dokumentumfilm bécsi, eddig levetített részeit Fehér Márta szerkesztő, Tímár Zsolt operatőr és Miskolci Renato vágó készítették.
Jómagam a lapzártáig hozzáférhető első két részt egymás után néztem meg, egy szombat estén.
Annyira beleivódott a mindennapjainkba a menni-maradni, de legfőképpen a menni kérdése, hogy én már sem olvasni, sem beszélni, s legfőképpen nézni nem akartam a szomorú valóságot, mert azt hittem, nem tud majd újat mutatni, nem tud hatni rám. Ehhez képest voltak pillanatok, amikor könnyek csorogtak végig az arcomon, s azóta is eszembe jut egy-egy mondat, amelyet a nyilatkozó fiatal családapa, vagy a még családalapítás előtt álló fiatal házaspár mondott el a vajdasági, illetve az osztrák valóságról. Amellett, hogy kiválóan felépített műsorról van szó, szebbnél szebb képekkel, olyan hatásos, annyira rólunk szól, hogy a második rész végén bizony nem tudtam hirtelen felállni a kanapéról. Csak ültem és ültem, és azon gondolkodtam, mennyivel könnyebb lenne minden, ha egyetlenegy dolgot biztosítana nekünk ez az ország: a választás lehetőségét.
A dokumentumfilmben elhangzó mondatok kettőssége, sokszínűsége volt számomra a legmeghatóbb és egyben legijesztőbb, s tulajdonképpen elszomorító is.
Végighallgathatjuk azt, hogy mi mindent hagy maga mögött az a férfi, aki a családjáért, a jobb megélhetés, a megbecsültség reményében úgy dönt, hogy új hazát választ magának. A munkásszállókon való lét, ahol a saját ágya képezi csupán az ember számára a magánszférát, s mégis annyira egyedül van és magányos a problémáival, hogy sokszor az idegeit is felőrli, nem egyetlen ember története csupán. A külföldet választók nagyon nagy része ennek van kitéve. Egy külföldi nagyvárosban ugyanis nem egyszerű egy lakás bérbevétele, több ezer euró megtakarított pénz szükséges hozzá, ami a hazájukat elhagyók esetében a legtöbbször megvalósíthatatlan az első évben.
Nagyon megrázó a film azon része, ahol a nehézségeket elmesélő családfő arra a kérdésre, hogy hazajönne-e, és ha igen, miért, határozottan nemmel válaszol, majd hozzáteszi, voltak rémálmai. S ezek a rémálmok arról szóltak, hogy ő újra otthon, Szerbiában van, hazajött. Soha nem cserélné fel a mostani életét, pedig alig egy éve hagyta el az országot.
A könnyek azonban a film második részének megtekintésekor kezdtek hullani a szememből. A Tisza mentéről származó, értelmiségi fiatal házaspár – a hölgy óvónő, a férfi mesterszakon diplomázott közgazdász, jelenleg szolid munkahellyel rendelkezik Bécsben – arra a kérdésre, hazajönnének-e és amennyiben igen, milyen feltételekért, a következőket felelték: azonnal hazajönnének. Egyetlenegy feltétellel, amennyiben mindketten a szakmában dolgozhatnának. Vagyis a hölgy egy óvodai állásért, a férfi pedig ötvenezer dináros bérért.
Egyszerűen nem jutottam szóhoz. Ezek a fiatalok nem szeretnének pompában élni. Nem akarnak luxuséttermekbe járni, több tízezer eurót keresni egy évben, nem akarnak kétévente új autót. Ezek a fiatalok itthon szeretnének érvényesülni, itthon akarnak dolgozni és élni, hiszen itt a családjuk, amennyiben szerencsések, akkor pedig még a barátaik is itthon próbálnak meg boldogulni.
Végtelen szomorúsággal töltött el, hogy ez az ország, ez a társadalom még csak ennyit sem tud nekik, nekünk biztosítani: kettejüknek együtt 700–800 eurós havi bért. Semmi mást nem szeretnének ezek a fiatalok, csupán a munka lehetőségét – s ezáltal a választás lehetőségét is.
