2024. április 25., csütörtök

Egy naiv törvény

A mezőgazdasági minisztérium megalkotta, a kormány pedig elfogadta és a parlament elé terjesztette elfogadásra. Annak ellenére ugyanis, hogy hat évvel ezelőtt már hatályba lépett az égetett italokról szóló törvény, a minisztertanács úgy értékelte, hogy újabbat kell hozni, s ezzel végérvényesen rendezni ezen a téren a helyzetet.

A várhatóan hamarosan napirendre kerülő előírás ugyanis egyértelműen meghatározza, hogy kik, mi módon és milyen feltételek mellett foglalkozhatnak pálinkafőzéssel. Az egésznek a lényege, hogy kérniük kell a személyük nyilvántartásba vételét, s eleget kell tenniük egy sor feltételnek, ha továbbra is – hivatalosan – alá akarnak gyújtani a kazánban.

A fentebb említett, korábbi törvény nyomán 1811 magán- és 437 jogi személy regisztrált, de az illetékesek is tisztában vannak azzal, hogy Szerbiában ez csak a jéghegy csúcsa. Hogyisne, hiszen alig van háztartás, ahol ne lenne kisebb vagy nagyobb gyümölcsös, és a tulajdonosok nem a gyümölcs értékesítése céljából gondozzák a fákat, hanem leginkább papramorgót igyekeznek főzni. Azonkívül, hogy a pálinka könnyebben eltartható, mint a szilva, alma, vagy a birskörte, a kilónként átszámított ára is magasabb, vagyis nagyobb haszon van rajta. Főleg azoknak, akik saját pálinkafőző berendezéssel rendelkeznek.

A törvényalkotók azonban jól ismerik a helyi szokásokat, s valószínűleg ezért határoztak úgy, hogy az italok ennek a kategóriájába sorolják a 15 fokosnál erősebb piákat. Szerbia egyes részein ugyanis még napjainkban sem ritkaság a népiesen „šumadijski čaj”-nak nevezett egyszer főzött szilvapálinka, amely általában 16-18 grád alkoholt tartalmaz, ellentétben a két tűzön rottyantott bácskai kerítésszaggatóval.

Nehéz lenne vitatni ennek a törvénynek a szükségességét, hiszen egy jogilag rendezett államban a szeszes ital sem képezhet kivételt. Illene ugyanis tudni, hogy mit iszik az ember, habár Hofi Géza többször is mondta: „Mindegy, hogy mit iszik a dolgozó, csak ártson!”

A kormány igyekvését illetően azonban a fenntartások ott kezdődnek, hogy Szerbiában több évszázados hagyománya van a pálinkafőzésnek, s az emberek megszokták, hogy senki sem szól bele a munkájukba. Arról nem is beszélve, hogy nemzeti vérmérsékletük csak alig, vagy sehogysem engedi meg a különféle szabályozásokat és korlátokat.

Egyébként ismeretes, hogy az italok készítésével és forgalmazásával kapcsolatban a magára valamit is adó országok már régen elkészítették a saját előírásaikat, de váltakozó sikerrel. Jó példa erre Magyarország. A nekünk anyaországnak számító államban egy időben teljesen betiltották a bejegyzetlen háztartásokban történő pálinkafőzést, de úgy megszaporodtak a zugkazánosok, hogy az állam vezetése kénytelen volt lazítani a gyeplőn. Ma már ötven literig mindenki szabadon kotyvaszthat.

Már most borítékolható, hogy Szerbiában sem lesz másképpen. Mi több, errefelé a helyzetet „súlyosbitja”, hogy a hegyi falvakban és elszort szállásokon (ahova a medve viszi a postát és a farkas háziállatnak számít!) ugyan ki fogja ellenőrizni a zugfőzdéket?

A „kész termék” értékesítésének állami felügyelet alá helyezése sem lesz könnyebb, hiszen nemcsak a hegyekben, de a vajdasági síkságon is a faluban, kisebb városban szinte mindenki tudja, hogy melyik házban található a bögrecsárda, ahol egy hosszút és három rövidet kell koppantani az ablokon, hogy bebocsátást nyerjen a szomjúzó polgár.

Az nem kétséges, hogy a kormánynak elsősorban nem az a szándéka, hogy visszaszorítsa a gyümölcsöt soha nem látott pálinkák készítését, hanem a Nagy Testvér mindent akar látni, s ami még rosszabb, mindenből hasznot akar húzni. Ezt az emberek is tudják, és kevés a valószínűsége annak, hogy a most elkészült és elfogadás előtt álló törvény hatályba lépése után négyes sorokban fognak tolongani a regisztrációs tolóablak előtt.

Akkor meg mi szükség van egy ilyen naiv törvényre?