A világtörténelem egyik legnagyobb paradoxonát tapasztalhatjuk: az egész kapitalista világ annak szurkol, hogy egy kommunista irányítás alatt álló ország gazdaságával ne legyenek súlyosabb gondok. Kínában ugyanis az 1921-ben megalakult Kommunista Párt van hatalmon, amelynek programcélja a boldog emberek gazdag szocialista társadalmának a megteremtése, ahol állandóan emelkedik az életszínvonal, minden ember él az oktatásra, egészségvédelemre, lakásra, egyszóval a jobb életre való jogával. Már eddig is elég gondot okozott a világnak, hogy ez az ország gerjesztője annak a jelenségnek, amelyet a gazdasági élet legtekintélyesebb lapja, a Financial Times így fogalmazott meg: „Kína számára hatalmas a gazdasági kihívás. Az ország szembe találta magát a beruházások lényeges visszaesésével és azzal a problémával, hogy gazdaságát jobban a belső fogyasztásra kell összpontosítania”. Ez a gond ugyanis felszínre hoz egy lényeges problémát – a Der Spiegel megfogalmazásában: „Mivel a világ minden nagy gazdasága (az Egyesült Államok, az euróövezet, Oroszország, Kína, Japán és Délkelet-Ázsia) alapvető válságba jutott az elmúlt két évtizedben, senki sem játszhatja a gazdaság motorjának a szerepét. A világ gazdasága állandóan lassul”.
Ez a paradoxon most még szembetűnőbb lett, mivel ez a kommunisták irányította ország nem szocialista programjában megjelölt, a gazdasági körök szerint a lehetséges megoldást jelentő belső fogyasztás-növelést választotta. A kínai gazdaság lendületének tartásához ugyanis szinte korlátlan lehetőséget kínál, hogy nagyon sokat és sokáig kell még növelni ezt a belső fogyasztást, amíg a több mint egymilliárd lakosú ország eljut az amerikai fogyasztás szintjére. (Más kérdés, hogy egy ilyen fogyasztás mennyire és milyen gyorsan merítené ki a világ nyersanyagtartalékát.) De Kína nem ezt a kommunistákhoz méltó és a világgazdaság számára is új lehetőséget kínáló megoldást választotta, hanem a klasszikus kapitalista húzást: a kivitel növelésének eszközét, a jüan leértékelését, ez ugyanis serkenheti a kínai kivitelt és a kínai piacon drágábbá teszi a világ országainak a termékeit. De nézzük sorjában, mi is történt!
Ha Kína meginog, Európa beleremeg – harsogták világszerte a lapok címei. Napokra témát adott a világsajtónak, hogy eljött a fekete hétfőnek keresztelt nap. A tőzsdéken világszerte nagyot zuhant a részvények árfolyama. Ez a zuhanás a legnagyobb volt – 8,49 százalékos – Sanghajban. (Ott a hét végére a részvények 24 százalékot veszítettek az értékükből, és elérte mélypontját az a folyamat, amely 2015. június 12-e és augusztus 24-e között 5166,5-ről 3209,9-re csökkentette a tőzsdei értékek mutatószámát.) De nem sokban „maradt le” a világ többi tőzsdéje sem; Athénban 10,54, Madridban 7,5, Brüsszelben 7,07, Londonban 6,36, Frankfurtban 6,11, Milanóban 6, São Paulóban 4,5 százalékos volt az értékcsökkenés. Ehhez társult a nyersanyag árzuhanása, jelezve a kereslet – elsősorban a kínainak – visszaesését. (A kőolaj egyik fajtájának hordónkénti ára már 40 dollár alá esett.) Mutatva, hogy világszerte valamilyen megrázkódtatást észleltek.
Az akkor feltört, a világban ma is érezhető aggodalom oka, hogy sokakban ekkor tudatosodott: a kínai gazdaság lelassulása beláthatatlan következményekkel járhat. Kína tényleg hihetetlen eredményt ért el az elmúlt évtizedekben. 2010-ben a világ második gazdasági hatalma lett. Hozzájárulása a világgazdaság teljesítményéhez az 1978. évi – tehát a reform kezdetén meglévő – 2,3 százalékról 2007-ig 19,2, majd 2013-ig 30 százalékra nőtt. Ez hozzájárult a világ gazdaságának a fejlesztéséhez is, hisz a 2002-ben mindössze 74,65 milliárdnyi külföldi beruházásainak értéke mára 2000 milliárdra nőtt. Nem is szólva arról, hogy az olcsó kínai termékek milyen szerepet játszottak a fejlett országok életszínvonalának a megtartásában, nyersanyagvásárlásai pedig seregnyi fejletlen ország életminőségének javulásában. Emellett az sem mellékes körülmény, hogy Kína 3690 milliárd dollárnyi devizatartalékából 1600 milliárd van amerikai kötvényekben, hogy fenntartsák az amerikai fogyasztást.
Ezzel járt a kínai életszínvonal gyors növekedése is. Ma már Kínának annyi európai szinten fogyasztó polgára van, mint az Európai Unió összlakossága. Már 2007-ben megállapították, hogy a fejenkénti nemzeti jövedelem megnégyszereződött, utána 2013 februárjáig 25 tartományban a keresetek további átlag 25 százalékkal nőttek. A számítások szerint még az ezzel lehetővé tett fogyasztás is 2020-ig a 2000 évinek a duplája lesz. És az életszínvonal javulásának beszédes jele, hogy megugrott – 2000 és 2012 között a nyolcszorosára – a külföldre utazók száma.
És a hihetetlenül gyors fejlődés lendülete hirtelen megtört. A növekedés ugyanis sokáig még gyorsulni is tudott: a 2005 évi 11,4-ről 2007-ben 14,2 százalékra. A gazdasági világválsággal kezdett lassulni: 2008-ban 9,6, 2009-ben 9,2 százalékra. A kínai intézkedések hatására 2010-ben – 10,6 százalékkal – ismét megkapaszkodott, de utána még érezhetőbb lett a visszaesés: 2011-ben 9,5, 2012-ben 7,8, 2013-ban 7,7, 2014-ben 7,4 százalékra. Az idénre 7 százalékot jósoltak, de a mostani pánik kirobbanásához hozzájárult annak a véleményeknek a megjelenése, hogy talán csak 3 százalékos lesz. Ebben a helyzetben mindenki azt várta, hogy Kína a pártprogrammal összhangban a belső fogyasztás növelésével próbálja tartani a lendületet. Már sok ország készülődött, hogy kihasználja ezt a belső fogyasztást. És erre Kína kapitalista módon a kivitel eszközét, a jüan leértékelését választotta. Hát nem elég ez arra, hogy a tőzsdézők elgondolkodjanak a jövőről?
