Bizalmatlanul és duzzogva figyeli a Nyugat a Bassár el-Aszad szír elnök rezsimjét fojtogató lázadók ellen irányuló sorozatos orosz légicsapásokat. Mást nemigen tehet, hiszen az utóbbi egy évben egy nemzetközi katonai koalíció – élén az Egyesült Államokkal – sikertelenül próbálta szétbombázni az Iszlám Államot (IÁ).
Az IÁ 2014 közepe óta tartja magát szíriai és iraki területeken, ahol ugyan rémuralmat vezetett be, üldözi és gyilkolja a más vallásúakat, de a körülményekhez képest hatékony „országot” (kalifátust) tart fenn.
A polgárháború dúlta Szíriában az utóbbi években rengeteg lázadó csoport, milícia, zsoldos sereg, martalóc banda és félkatonai alakulat bontott zászlót, majd fordult szembe a kormánnyal. Mérsékelt és szélsőséges felkelők néhol egymást is irtják. Aszadék szemében azonban mindegyik terroristacsoport.
Az IÁ mégis kilóg a sorból, mivel már bő esztendeje államot működtet, az iszlám szigorú erkölcsei és jogrendje, a saría szerint. Külföldről özönlenek oda a fiatalok, hogy harcolhassanak, esetleg terrortámadásokban vegyenek részt.
Egy részük már be is fejezte szíriai küldetését és hazatért. A visszatérők közül sokan az IÁ terrormilíciájánál szolgáltak, mások az al-Kaida helyi szervezeténél, megint mások kevésbé ismert dzsihadista bandáknál. Közös bennük, hogy mindannyian fanatikus iszlamisták, és bárhol készek merényleteket végrehajtani.
A Nyugat képtelen volt elbánni az IÁ-val és a többi terrorhálózattal. A Moszkva és Teherán támogatását élvező Aszad-rezsimet sem tudta megbuktatni, holott ehhez több, mérsékeltnek gondolt szíriai lázadószervezettel szövetkezett. A 2011-ben kirobbant véres konfliktus időközben annyira elmérgesedett és annyian bonyolódtak bele, hogy az USA és az EU már együtt sem képes lecsillapítani a helyzetet Szíriában.
A térség hatalmai közül a leginkább érintettek közé tartozik – az Aszad távozásában érdekelt – Szaúd-Arábia és Törökország, valamint Damaszkusz régi támogatója, Irán is. Izraelről sem szabad megfeledkezni, de úgy tűnik, hogy a válság jelenlegi szakaszában ez az ország (is) az oroszok erőteljesebb katonai fellépésétől remél érdemi változásokat.
Moszkva pedig nem tétlenkedik. Már nagyon megelégelte, hogy szövetségese és utolsó közel-keleti bástyája komoly veszélybe került. Aszad ugyanis már legfeljebb az ország egyharmadát ellenőrzi. Ha nem sikerül megállítani a kormányellenes erők térnyerését, Oroszország kiszorul a Földközi-tenger térségéből (ahol épp a szíriai Tartúszban működik egyetlen haditengerészeti bázisa) és elveszíti szíriai befolyását is, amelynek garanciája épp a jelenlegi rezsim.
Az utóbbi időben – részben a migrációs nyomás hatására – mintha a Nyugat is rájött volna, hogy számára jelenleg jobb megoldás, ha Aszadék valamelyest megerősödnek, mert akkor talán helyreállíthatják a rendet az ország nagyobbik részében. A rezsim további gyengülése esetén azonban vérszemet kapnának a lázadók, és még többen halnának meg. Arról nem is beszélve, hogy a már így is hatalmas – s az EU-t megrengető – menekültáradat jelentősen felerősödne.
Az USA-vezette alkalmi szövetség folytatja ugyan az IÁ elleni légitámadásokat, de a Nyugat – bár nyilvánosan nem mondja – aligha bánná, ha az oroszok szétvernék a dzsihadistákat, s véget vetnének a vérontásnak, amely már közel 300 ezer ember halálát okozta.
Washington és Brüsszel helyett azonban Moszkva szólalt meg. Azt üzente, hogy Aszad nélkül nem lesz béke.
Ezért Vlagyimir Putyin orosz elnök katonai erővel is egyetlen térségbeli szövetségese megmentésére sietett. A Nyugaton favorizált terrorizmus elleni harc ráadásul kiváló ürügyként, ideológiai alapként szolgált neki az intervencióhoz, illetve nagyhatalmi és birodalmi fellépéséhez. Mert mindaz, ami moszkvai vezénylettel Szíriában történik, nem a terroristák elleni háborúról szól elsősorban.
Az IÁ elleni harc is másodlagos jelentőségű. Bár kétségtelenül kapóra jön, hiszen Moszkva évtizedek óta legnagyobb közel-keleti akciójában (éles helyzetben, kiváló hadműveleti kísérleti terepen) szinte zavartalanul lehet kipróbálni az új orosz fegyverek egy részét. Oroszországban ezt persze úgy magyarázzák, hogy minden Damaszkusz beleegyezésével történik, a hadjárat pedig – az orosz ortodox egyház szerint – egy „szent csata” része.
A cél mindenesetre e világi és világos: a saját érdekek, a térségbeli szövetséges és a tartúszi támaszpont megmentése. Ehhez el kell söpörni a lázadókat, hogy Aszad seregei újra az irányításuk alá vonhassák az ország nagyobb részét.
Ezt szem előtt tartva talán érthető, hogy az orosz harci gépek miért nem sóznak oda akkora erővel és olyan gyakran mindegyik ellenséges csoportra. Az IÁ elleni támadásokat alighanem azért nem erőltetik, mert a kalifátus seregei szintén ellenségként kezelik az Aszadot szorongató – s részben a Nyugat által támogatott – lázadókat. Ráadásul a földön küzdenek is ellenük, amire Moszkva (hivatalosan) nem hajlandó. Ezt a munkát másokra bízná. Akár az IÁ-ra is, de elsősorban az Irán szervezésében alakult seregekre, amelyek támogatóiként néhol még orosz „önkéntesek” is bekapcsolódhatnak a szír kormányerők megsegítésébe.
Az intenzív orosz katonai műveletek és jelenlét immár egyértelművé tette, hogy Szíriában a közeljövőben többnyire az történik, amit Putyin akar. A megoldás azonban még várat magára, de a végén, a politikai rendezés elképzelhetetlen lesz az oroszok és Aszad nélkül.
A szíriai elnökre azonban Putyinnak csak addig lesz szüksége, amíg felhasználhatja saját játszmájában. Amint viszont (nyugati) ellenfelei kedvező ajánlatot tesznek neki (például Ukrajnával kapcsolatban), Aszad lehet az egyik legelső vezéráldozata.
A terrorizmus elleni szíriai harc végén tehát jó alkukat is kicsikarhat. Az igazi „cserebere” ideje azonban akkor jön el, amikor felmerül Oroszország kivonulása a közel-keleti ország hadszíntereiről. Moszkva biztosan komoly árat kér majd érte. De az még odébb lesz. Európa addig is azon törheti a fejét, hogy mit kezdjen az oroszok szíriai szerepvállalásával valószínűleg tovább gyarapodó menekülthullámmal.
