Csík Mónikának, a sokszor, számtalan díjjal jutalmazott költőnek és prózaírónak 2006 óta rövid egymásutánban hat könyve jelent meg. Egy rövidpróza válogatása, egy mesefüzére, és négy verskötete, amelyek közül kettőt a gyermekolvasóknak szánt. Ez utóbbiakkal szeretnék ezúttal foglalkozni.
A Mákvihar 2011-ben jelent meg a zEtna kiadásában, Recskó Diana illusztrációival, a Miféle zergetoll? pedig 2015-ben, ugyancsak a zEtna kiadásában, Péter László illusztrációival. Mindkettőt Beszédes István szerkesztette.
A huszonöt (25), illetve harmincöt (35) főleg rövid, és néhány ún. „hosszúvers” számos közös vonással bír, de természetesen eltérések is mutatkoznak bennük. Az első versválogatásban mintha több lenne a táj- és hangulatleírás, míg a másodikra jellemzőbb a történetközpontúság, a mozgalmasság, az egyre szerteágazóbb mesélőkedv. A legtöbb vers rímes, de akad köztük szabadvers is.
Ha beléjük lapozunk, egyszeriben a gyermeki világ kellős közepében találjuk magunkat. Mindent az ő szemükkel látunk, az ő sajátos mércéikkel mérünk, és magunk is elmerülünk az ő bumfordi, kacifántosan egyszerre naivan és kíváncsi rácsodálkozással a beláthatatlant kutató képzeletvilágukban.
A Mi lakik a tóban?, Mi lakik a fűben?, Mi lakik a fában?, Mákvihar, Homokváros, Szekrénybe zártam a tengert, Szöcskebál, Nyáreste, és Nyárálom a természet csodáiban lubickoltatja meg az olvasót. „Hajnalban mélykék bársony, / csillámzöld kendő délben, / estére halpénzszín érem, / éjjel égtükör, / Föld szeme, /benne csillagfény, /csorgó ezüst, felhők, / alul iszapágy, iszaptitok, / hínártakaró rejtette / nyugvó békaporonty, / kagylók héjában rejlő / csendes álmodás. // Csak éjféltájt némul el / a szél sáshegedűje.” (Mi lakik a tóban?) Ezekben a kis, gyönyörűen illusztrált kötetekben minden állat, növény és tárgy sajátos, mesebeli köntöst, feladatat, vagy funkciót kap, mesebeli titkokról mesél, puha, szeretetteljes vonzáskörébe von, olykor álom, mese és valóság között lebegtet bennünket. Eduárd, a rozsomák például mákviharba keveredik „szeme, szája, orra, háta s a füle is csupa mák” lesz, s „Mindent szürke mák lep el, /egybefüggő máklepel.” (Mákvihar). A Homokvárosban a várnép is mind homokból van, „asztalukon homokleves, homoktányér, villa, kés”, de persze a legtöbbe beszüremkednek a gyermekfülnek oly kedves hírek is: „Homokmama sose mondja / fiának, hogy fürödj meg. // A tisztaság nem lényeges, /mindannyian szurtosak, / csupa homok fülük, nyakuk, / ruhájuk is homok csak.” S persze az Egyetlen kegyetlen harkály sem csak pondrót és férget kutat szorgalmasan fákon kopogtató csőrével, hanem lépet, mézet, és csokiba mártott édességet is, mint az, akinek olvasnak, mesélnek róla. A tengert olykor szekrénybe zárják, pulcsik és farmerek közé, s elég egy titkos varázslat, és „{égszínű}, sóízű hullám árasztja el a szobámat. / Morajlón duzzad a tenger, / sziget lesz benne az ágyam, /tavalyi matrac a gálya, / sátram meg rajta a váram.” (Szekrénybe zártam a tengert). Persze többnyire nagyon is a mában gyökereznek ezek a versikék. Pl. Hopp, a szöcske bulit szervez (Szöcskebál), az egyik lurkó atomhangyát rajzol (Hibbant állatsoroló); a kis úritököt faragó többek között tökvájó gépet is készít, hogy legyen neki egy „robotja” (Tökvájó tökfilkó). Még a cica- és kutyatulajdonos nénik is poszterboltba járnak vásárolni (Poszterboltban), az óvodába járókon pedig minden farmerből készül, méghozzá koptatott farmerből, hisz most az a divat: „Farmerszoknyát húzol reggel, /térdig érőt, színeset, /koptatott a zsebe mentén,/ gombja tegnap szétesett. (…) Farmerszőnyeg, farmerkuckó,/ farmerfüggöny, farmerszék, /farmerbaba, farmermackó,/ fogsorod is farmerkék.” (Farmerovi)
Mindkét kötetet a játékosság és a jóízű humor lengi át. A kövérsége miatt tevéjéről lehuppant aranyfogú, jatagános sejk például végül tevekaravánja után futva teszi meg a Szaharán át az utat (Tevegelés). Az Eszementecske hőse különöseket főz a játékkonyhájában: „Körtemagból pitét gyúrok, / almahéjból lángost, / dióbélből mákos rétest, / szalmaszálból vánkost.” A gondoskodó gyermeklogika szerint a hóbuckákon fagyoskodva döcögő autóbusz téli gúnyát kap: ” Vén buszunkra / sapkát húznék, / bolyhos sálat, /kerékcsizmát, /ha fázik.” (Buszozunk)
Mónika verseiben különös, „saját kezűleg kevert” színekkel „fest”: csillámzölddel, halpénzszínnel, négerbarnával, papajazölddel, füstfeketével, s a „szereplői” is néha sajátos néven szerepelnek. Pl. azok a fránya zoknik: „Csíkos, pöttyös, lábujjkörmös, / zebramintás zoknival, / telik meg a zoknifiók, / közben szól a zoknidal.” (Zoknidal) Dallamos, játszi, mozgalmas versikéinek egyike-másika csupa röptetés, lendület, lüktetés: „Pördül a szoknya, / lódul a hinta, / fű-teli dombok / harmat-ölén. // Sikkan a Sári, / sikkan a Zsófi, / sikkan a Kriszta, /Zsolti meg én. // Szállnak a tornyok, /szállnak a gyárak, /szállnak a gépek / füst-feketén. // Úsznak a házak, /úsznak az erdők, / úsznak a mennybolt /égi vizén.” (Körhintázunk)
Verseiben gyakran használ maga fabrikálta szavakat, jelzőket: kótykalatty pletykakeverő, kulimajsz (a kulimász helyett), döcékel, petepite, pormacska, szöccsen, holdbogár, gurungál, gerengél, bigacsiga, stb. Remek „szócsinálmányai” vannak. Például a Bringatúra címűben: „Tiki-tekerek, tiki-tekerek, / utcahosszat, városhosszat / tiki-tekerek.”
Itt-ott felsejlik a versekben egy kis Weöres Sándor-, Tamkó Sirató Károly-, Móricz Zsigmond-, Karinthy Frigyes-, Sunčana Škrinjarić-hatás, de nem bántón, és nem is titkoltan. Az írónő valósággal rájátszik az ismert témákra, szövegekre. Jó hangulatú például az Öt törökös görögözés: „Öt török legörög a dombon. // Öt görög letörög a dombon. // Öt dombon legörög a török. // Öt dombon letörög a görög. // Öt törökön legörög a domb. // Öt görögön letörög a domb.”
Akad néhány szívemnek különösen tetsző versecske is a kötetekben. Például a Bigacsiga, amely „Oktalan, kis félős állat, / ki nem látott soha fákat, se / rét / gyepét. // Virágot sem szagolt soha, / hiába nyílt ezer csoda, / ringó / bimbó.” Szegénybe, amikor két kis csápját kíváncsian kidugja, belekap a tűz, de a vers a jól ismert gyermekdallal megvigasztalja, s tejjel, vajas kenyérrel kínálja. Majd a Mindenféle csipás szemekről, amelynek „négyfordulós”, sok-csavarintásos történetecskéje valóságos stílbravúr, nem csoda, ha külön díjazták is. A Mamarajz szeretetteljes emléket állít a mindenütt ott termő, minden „gordiuszi csomót” megoldó, sosem lankadó, minden hiányra, lyukra foltot vető, vékonyka kontyú, hajlott hátú Mamáknak, illetve a mindenkori nagymamáknak. S ide tartozik a dallamos, szinte csak énekelve mondható Kalandvágyó Kelemen is.
A versek témái többnyire az óvodások, vagy kisiskolások mindennapjaiból kerülnek ki. Akad itt a betegágyból kikívánkozó, fogadkozásában még a sótlan „jógyerekséget” is vállaló nebuló; jövendő pályáválasztásakor Mikulásnak készülő; vidáman fagyizó, aki közben ragacsosra krémezi az állát, a lábát, kisnadrágját; a nagyok számítógépével tudálékosan ügyködő elszánt harcos, régimódi mesehős; különös álomlátó; magát Karinthysan csodagyereknek hívő és remélő; szülei elválását értetlenül éppen megélő; nyolc cirmos almát titkon bekebelező kis pákosztos; gesztenyeszedő és belőle gesztenyepürét készítő; frissen sült lángos után üres zsebbel ácsingózó, s a már említett hangulatos tájversek.
Nem lehet említés nélkül hagyni a versekhez szervesen kapcsolódó, még a felnőtt (fel)olvasóknak is vizuális élményt nyújtó illusztrációkat.
Mindkét verskötetet jó szívvel ajánlom a kis és legkisebb olvasóknak.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
