2024. április 24., szerda
EGYMÁS KÖZT

Szabad-e többet szeretni

Avagy a poliamoria értelmezése

Több embert szeretni – tulajdonképpen nincs ezzel semmi probléma. Őszinte nyitottsággal szerethetünk egyszerre több barátot, családtagot, gyereket, szülőt, de ha szerelmi történetről van szó, az emberek többsége megtorpan. Abból is lehet több, mint egy? Ha a párkapcsolatokról van szó, sokan szkeptikusak lesznek, vagy elkezdenek ítélkezni. Vajon miért hisszük azt, hogy csak egy nagy Ő létezhet?

A poliamoria, vagyis a többszerelműség alapötlete az egynél több kapcsolat. De valójában mit is jelent ez? A poliamoria a görög „poli” „sok” és a latin „amor” „szerelem” jelentésű szavak összevonásából származik. Hosszú távra szóló, romantikus elkötelezettségen alapuló, sokpartnerű kapcsolat. Az érzelmi elkötelezettség miatt nem összekeverendő az egyéjszakás alkalmi kapcsolatokkal, a párcserével vagyis szvingeléssel, vagy épp a szexbarátsággal, hiszen itt a partnerek ugyanolyan sokrétű és mélységű kapcsolatra törekednek, mint egy monogám kapcsolatban, csak egynél több partnerrel, egyidejűleg. Nem egyenlő a poligámiával sem, egyrészt mert nem házassági forma, másrészt mert nem húzódik mögötte olyan kulturális vagy vallási háttér, mint például az arab országokban jellemző többnejűség esetében. Továbbá a többpartnerűség nem kizárólagos, mindkét fél számára lehetséges, de nem kötelező.

Az egynél több személyhez fűződő, egyidejű, érzelmeken alapuló kapcsolatok ötlete nem új keletű. Hivatalosan egy 1990-ben napvilágot látott cikkhez datálják a felbukkanását, azonban már az 1960-as években is nagy számban léteztek a poliamoria eszméje köré csoportosult közösségek. Az 1920-as években William Moulton Marston (1893–1947) pszichológus, feminista gondolkodó és képregényíró (Wonder Woman) gyakorlatilag kifejtette a jelenségről referencia-értékű gondolatait. Az 1990-es évektől kezdve viszont szinte mozgalommá nőtte ki magát. Manapság a többszerelmű életvitel az Egyesült Államokban elfogadott, San Franciscóban kifejezetten átlagos felállás, és mint családszerkezet is funkcionál. Számukra teljesen természetes, hogy egy nő két férfivel él együtt. Ha pedig vannak gyerekek, ők úgy nőnek fel, hogy ezek az emberek mind apaként és anyaként foglalkoznak velük, segítenek egymásnak, gyakorlatilag közösségként működnek. A pszichológia szüleink gondoskodó viszonyulása alapján szerzett tapasztalatainkat tekinti minden későbbi intim szeretetkapcsolatunk modelljének. A gyermeket világrajövetele után az édesanya gondozza, aki lecserélhetetlen, kizárólagos „szerelem” a csecsemő számára. A boldog babakor tesz minket később nyitottá a szerelem élményére, bizalmat és önbizalmat ad. A mi kultúránkban a kétfős párkapcsolati modell a megszokott. Az édesanyával való korai kapcsolatunk jellemzően „monogám”, viszont azokban a kultúrákban, ahol a gyereket egy közösség vagy több anya neveli, az egyetlen személyhez való érzelmi ragaszkodás is kevésbé hangsúlyos.

Monogámia ide vagy oda, alighanem mindenki volt – vagy lesz – olyan élethelyzetben, amikor rádöbben, hogy nem csupán egyetlen embert szeret. Óvatosan kijelentem, hogy sokan kerülhettek már olyan élethelyzetbe, amikor egyszerre több személy felé fűzték érzelmi szálak, vagy legalább nem maradtak közömbösek egyes helyzetekben. Érzelmeink furcsa játéka ilyenkor bűntudatot, önvádat eredményez, elgondolkodunk azon, vajon eléggé szeretjük-e azt az embert, akivel monogám párkapcsolatban élünk, a legrosszabb esetben pedig hazudni, titkolózni kényszerít. Bennünk van a hiba, vagy netán az érzelmek megosztása normális? Egyre többen vannak, akik mindezt egészen normálisnak tartják, és a poliamoria nevében szemléletmódjukat, életvitelüket is a hagyományostól eltérően alakítják ki. A „több szerelem” lehetősége benne rejlik magában a szóban. De hogy ezt végül ki hogy éli meg, az egyénenként különbözik. A poliamoria – ahogy gyakorlói fogalmazzák meg – az etikus nem monogám kapcsolatok szinonimája. Mindennek a partnerek tudtával és belegyezésével kell történnie, akik elfogadják, hogy szerelmük mással is megosztja idejét, szívét, érzelmeit, és nem utolsósorban az ágyát is. Mindez nyíltan, egyetértésben és megegyezéses alapon történik. Minden többszerelmű kapcsolat más, mégis a közös nevező az őszinteség. Persze mindezek hallatán nem feltétlenül az etikus jelző jut elsőre az ember eszébe, a poliamoria alapelv képviselőit pedig sokszor éri az a vád, hogy azért „viselkednek így”, mert képtelenek normális kapcsolatra.

A poliamoria gondolatmenete szerint a monogámia hazugságra épít. Az evolúciós pszichológia szerint biológiailag nem arra vagyunk kódolva, hogy életünk végéig egy emberrel legyünk, mégis erre teszünk ígéretet, amit gyakran megszegünk. Vajon ez az ígéret elegendő-e ahhoz, hogy az egyén a monogámia örömeit és buktatóit ne frusztrálóan élje meg? Mindannyian igyekszünk megfelelni azoknak a társadalmunkban megszabott normáknak, amelyekben felnőttünk. A mi kultúránkban a poliamoria még normabontó viselkedés, így a környezet számára zavarba ejtő tud lenni. Szeretjük azt hinni, hogy értékeink alapján biztonsággal mozgunk jó és rossz megítélésében. Azonban manapság, amikor a házasságok fele válással végződik, amikor a fejlettnek mondott nyugati országokban a gyerekek csaknem 50%-a házasságon kívül születik, őszintén be kell vallani, hogy a hagyományos családszerkezet, és ezzel együtt a párkapcsolati modell válságban van. Ezeknek a tradicionális értékeknek az újragondolása, átfogalmazása őszinte nyitottságot, rugalmasságot igényel, és igen energiaigényes feladat. Akiben megszületik a felismerés, hogy a monogámia manapság nem úgy működik ahogy kellene, az miért is ne élhetne valami olyan modell szerint, ami lehet, hogy átlagosan nem elfogadott, és tele van buktatókkal, de mégis működhet.