Idén 27. alkalommal gyűltek össze az emlékezők a nemzeti gyásznap előtti délután a zombori Szent Rókus temetőben a Rüll család által emeltetett 1848/49-es emlékobeliszknél, amely mellett néhány éve közös emlékhelyet állítottak az 1914–1918-as honvédeknek. A főhajtók kegyeletük jeléül megkoszorúzták az emlékhelyet és a temetetlen holtak emlékfalát, tisztelegtek a honvédek sírjai előtt, kegyeletadó szentmisén vettek részt a Szent Kereszt templomban, végül a rendezvény szervezője, a Magyar Polgári Kaszinó udvarán megkoszorúzták Schweidel József, zombori születésű aradi vértanú emléktábláját. A rendezvény az egyesület fiataljainak műsorával és kézimunkacsoportjának közös kiállításával zárult.
A lovagrend tagjai és a koszorúzók (Fotó: Fekete J. József)
Alkalmi beszédében F. Cirkl Zsuzsa, a Szent György Lovagrend délvidéki nagypriorja a múlt és a jelen között párhuzamot vonva szólt napjaink égető kérdéseiről, a magyarság megfogyatkozásáról, a magyar oktatás jövőjéről és a jelenleg folyó népvándorlás beláthatatlan, vagy nagyon is belátható következményeiről.
– Hol tartunk ma ahhoz viszonyítva, ahol húsz-harminc esztendővel ezelőtt álltunk? Megérte-e a kezdeti és a későbbi kockázatvállalás? Megérte-e a rengeteg idő-, erő- és anyagi áldozat, amit az eltelt évtizedek emésztettek fel alattomos észrevétlenséggel? Nem tudjuk a választ. Mert nem tudhatjuk, hol lennénk ma, ha nem lettek volna a múlt példáját követő új példák, akik vállalták az itthon maradást, az időnként reménytelennek tűnő küzdelmet, egy-egy vállalás előre nem látható következményeit. Megmaradtunk, és ez sem kevés. Át- és túléltük az értelmetlen háborúzgatást, a nagyhatalmak beavatkozását, az elszegényedést, a lenézettséget, a fenyegetőzéseket. Közben lassan, további komoly pótlásra szorulóan felgöngyölítgettük a távolabbi és a közelebbi múlt évtizedeken át elhallgatott, nagyon is valós sérelmeit, veszteségeit…
Közös ima a honvédsírok előtt (Fotó: Fekete J. József)
– Közben felnőtt egy nemzedék is. Felnőtt, és – mondjuk ki! – szerteszéledt, nemcsak Európában, legkevésbé az anyaországban, hanem sokuk nagyon távol, óceánon túl keresett és legtöbb esetben talált is új hazát. Mondjuk ki azt is, hogy már nem idézhetjük a költőt, aki úgy szólt, hogy „megfogyva bár, de törve nem”, mert bizony meg is törettünk, nem is kicsit – mondta egyebek közt a nagyprior asszony.
Dr. Karcher Erzsébet, a Magyar Polgári Kaszinót 12 éve vezető elnök asszonya hasonló módon a múlt mellé állította a jelent. Beszámolt az elmúlt egy évtized alatt az intézményben végzett fölújításokról, amelyek nyomán az anyaországi Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi támogatásából, valamint a Magyar Nemzeti Tanács és a kanizsai Potisje vállalat segítségével szinte teljesen megújult az épületegyüttes, ahol a remények szerint a jövő tanévtől a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Kara nyit felsőfokú nővérképzést.
– Lehet, hogy vannak, akik szerint nem a mai napon kellene mindezeket elmondani, de szerintem nincs is megfelelőbb időpont, hiszen ez az épület szolgálja a megmaradásunkat. Iskolát szeretnénk nyitni, ahol a fiatalok anyanyelvükön tanulhatnak, itt próbáljuk tartani a fiatalokat, munkahelyeket szeretnénk biztosítani. Csak akkor van értelme a dicsőséges múltat felemlegetni, ha méltó utódok tudunk lenni. Ezt az értékrendet szándékozzuk továbbadni az utánunk jövő nemzedékeknek is – hallottuk az elnök asszonytól.
A zombori kegyeleti napon a három emlékhelynél a Kaszinó Dalárdájának éneke mellett a Magyar Polgári Kaszinó, a szabadkai Magyar Főkonzulátus, a Magyar Nemzeti Tanács, a Szent György Lovagrend, Zombor város önkormányzata, a Vajdasági Magyar Szövetség, a VMSZ Női Fóruma, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, valamint Baja város delegációja koszorúzott. Az emlékobeliszknél és a honvédsírok előtt Orosz Attila református esperes szólt az egybegyűltekhez és mondott imát.
