Mint vallja, szegény családból származik. Édesapja mesterember, asztalos volt, édesanyja varrónő. Csak vasárnap volt hús az asztalon. Mindent az életben a saját munkájából, erejéből ért el. Somogyi Sándor – mert róla van szó – nagybecskereki gimnazistaként ment a többi után. De a vegytant szerette, tudta. Az Újvidéki Egyetem technológiai karán korosztályának első diplomása volt. Folyamatirányítási mérnök lett.
– De már a második évben észrevettem, hogy hibáztam. Rájöttem, hogy nem akarok vegyészmérnök lenni. Vonzott az elektronika, a számítógépek ipari használata is ekkor kezdődött, és ez irányba tolódtam. A diplomázás után folytattam tanulmányaimat, és matematikai modellezésből magisztráltam. Közben elkezdtem dolgozni a nagybecskereki Sörgyár (ZIP) fejlesztési osztályán. Megtanultam a sörgyártás technológiáját. Akkoriban sokra becsülték a fiatal szakembert – vallja a beszélgetőtársunk.
Utána „elcsábították”, a Szervó Mihály Mezőgazdasági Kombinát Kutatóintézetébe került. Tervezőmérnöki osztályt alapított. Különböző profilú, fiatal mérnökökből egy multidiszciplináris csoportot alkottak, és szép eredményeket értek el. Mint mondja, karrierjének legszebb öt éve volt az.
Aztán 1989-ben informatikai-szoftverfejlesztő céget alapított, Alas néven, amely ma is létezik. Most a fiatalabbik fia működteti. A kilencvenes években Magyarországra került. Szekszárdon az egészségügy számára készített informatikai rendszereket. Három évig volt kint, de úgy, hogy a hétvégéket itthon töltötte. Mikor úgy tűnt, hogy itthon egy kicsit javult a helyzet, hazajött.
Itthon folytatták a szoftverek készítését az egészségügy és a mezőgazdaság részére. Nagybecskerekre az Alas hozta elsőnek az internetet, megépítve számos nagy optikai kábeles hálózatot a nagy rendszereknek adatközvetítésére. Aztán jött az újabb fordulat. Egy belgrádi vállalat ajánlatára Líbiába került, ahol egy gázgyár 1500 mérőhelyéről befutó kábelrendszerét kellett rendbe hozni. Kanadai, német, norvég, osztrák szakemberekkel dolgozott. Két szerződést végigdolgozott.
– Negyven napot ott vagy, majd visszajössz 21 napra. Nem volt könnyű. Az ott dolgozóktól hallott történetek is arra biztattak, hogy hazajöjjek. Sok szomorú történetet hallottam. Szinte minden mese olyan volt. Én viszont nem akartam, hogy az én mesém is szomorúan végződjön. Mert hiába kerestek az ott dolgozók sok pénzt, amikor az egyiknek a fia a keresetből vett Ferrariban vesztette életét, a másiknak a gyereke drogfogyasztásba halt bele. Hogy ne is mondjam, hogy mindegyik munkatársamnak volt már legalább három házassága maga mögött. Rájöttem, hogy nem okos dolog családos emberként külön élni. Ezért hazajöttem.
Igaz, hogy utána még egy szerződést vállalt, de akkor már azon gondolkozott, hogy mivel is foglalkozik majd.
– Eldöntöttem, hogy nem az iparral, nem a társadalommal vagy az emberekkel akarok ezentúl szerződést kötni, hanem a természettel. Nem véletlenül választottam a borászatot, hiszen a családnak mindig volt szőlőskertje. Tudtam, hogy ez egy olyan világ, amelybe az ember, ha egyszer elindul, akkor annak nincsen vége – a tanulásnak természetesen. Eldöntöttem tehát, hogy a háromszáz tőkés szőlőskertem mellé földet veszek, és szőlőt telepítek. Az aradáci határban vettem egyhektárnyi földet, és 2005-ben telepítettük ezt a cabernet sauvignon-t, háromezer tővel. Aztán 2007-ben kiépítettük a pincét, mikor telepítettünk és építkeztünk, akkor még Líbiában dolgoztam. Amikor hazajöttem szabadságra, akkor telepítettünk. Amikor meg ott voltam, akkor interneten és telefonon érdeklődtem afelől, hogyan fejlődik a szőlőskert.
Így aztán a líbiai kereset az aradáci határba került. A beruházást is akkora alapossággal valósította meg, mint ahogyan a szakmájában dolgozott. Mint mondja, hagyományos borkészítéssel foglalkozik, mellőz minden szükségtelen modernizmust. De betartja a technológiát, a legmagasabb szinten. Az egész csak arról szól, hogy figyelni kell a természetet. Nagyon szeretne organikus bort is készíteni, de ezen a környéken ez képtelenség, szemfényvesztés volna – ő pedig nem akarja becsapni a vevőket. Célirányosan ment a bordeaux-i típusú, tölgyfaerjesztésű barrique borok felé, ezek pedig a cabernet sauvignon, a merleaux és a cabernet franc. Van fehér bora is, a chardonnay, amelyet úgy készít, mint ahogy Burgundiában vagy Kaliforniában teszik.
– Testes borokat készítünk. Legalább két évig tartom a pincémben a boraimat, abból egy év tölgyfa hordóban és egy év palackban. De van, amelyik öt évet is elélt a tölgyfa hordóban. A gond ilyenkor ősszel jelentkezik, amikor helyet kell csinálni az újbornak. Ráadásul az idei lesz a borászoknak az elmúlt másfél évtized legjobb éve. Azt se feledjük, hogy a bor a gazdag társadalmak itala. A szegény emberek piacán nem könnyű helyet szorítani az újbornak.
Beszélgetőtársunk állítása szerint lehet, hogy a szerbiai borok 80 százaléka is zugpincékben, tehát nem ellenőrzött, nem legális körülmények között készül és talál vevőre. De hogyha rendeznék a törvényi kereteket, akkor ezek az emberek szívesen mennének a biztos piacra. Számítása szerint a környéken már meglévő szőlőskertekből el lehetne látni minden faluban két-három borászatot, amelyek évi 30 ezer liter bort biztosítanának a piacra. Ebből sok család biztosíthatna magának megélhetést.
A bánáti kis szőlészetek jövőjét a borturizmusban látja. Mert a vevők szeretnek eljönni a faluba, a szőlőskertekbe és borpincékbe, hogy személyesen megtapasztalják, milyen feltételek mellett is készül a bor, amelyet fogyasztanak.
– Nem akarok tudni arról, hogy már a hatvanadik életévemen túl vagyok, hogy itt még sokáig nem lesz könnyű eladni a jó minőségű borokat. Nem akarok tudni arról, hogy itt még sokáig nem lesz jó piac. Egyszerűen csinálom. Rájöttem arra, hogy ezt így kell csinálni. Ezt nem én találtam ki, Nekem ezt megsúgták: majd meglátod! Van értelme! – mondja Somogyi Sándor, aki nem szakadt el teljesen az eredeti szakmájától, és egy belgrádi tervezőmérnöki cégben távmunkával dolgozik. Napjait pedig az aradáci szőlőskertjében és a borpincéjében tölti.
