A minap díszüléssel ünnepelték meg a Bácsország honismereti szemle fennállásának 20. évfordulóját. Arról, hogy hogyan jött létre ez a folyóirat és erről a bő két évtizedről Ricz Péter régész-főmuzeológussal, a Szabadkai Városi Múzeum nyugalmazott munkatársával beszélgettünk, aki ott volt a Bácsország megálmodói között, és több alkalommal volt hosszabb-rövidebb ideig a lap főszerkesztője is.
A Bácsország honismereti szemle 20 évvel ezelőtti megalapítása szorosan kötődik a Szabadkai Városi Múzeum régészeti osztályához, Szekeres Lászlóhoz és Ricz Péterhez. Abban az időben a múzeum régészeti osztálya a városháza félemeletén volt. Itt a három helyiség egyikében, Szekeres László irodájának egyik sarkában állt Bíró Károly egykori szabadkai polgármester felújított ülőgarnitúrája, amely nagy beszélgetések színtere volt már a hetvenes, nyolcvanas évektől. Ennek a cseppet sem formális értelmiségi műhelynek voltak állandó tagjai, kültagjai, akik be-betértek az irodába, leültek, beszélgettek, vitatkoztak. Már a kilencvenes évek elején felvetődött a gondolat, kellene egy vajdasági/délvidéki helytörténeti jellegű folyóirat, amely a vajdasági magyarság múltjával foglalkozik.
– Kerestük a lehetőséget, hogyan lehetne egy ilyen folyóiratot megjelentetni. Ennek egyik kezdeményezője, elkötelezett híve volt Magyar László levéltáros. Kulcsfontosságú személy volt Szabadka múltjának feltárását illetően is, sokat kutatott, és az eredményeit rendszeresen publikálta. Ez nagyon fontos, mert sajnos vannak olyan kutatók, akik hiába jutnak rendkívül fontos eredményekhez kutatásaik során, képtelenek azokat papírra vetni, átadni az olvasóközönségnek. Magyar olyan típusú kutató volt, aki az eredményeit közkinccsé tette. Nagyon sokat köszönhetünk neki. Máig élénken emlékszem a jelenetre: 1994 decemberében egyik nap néhányan ültünk az említett ülőgarnitúra körül, amikor megjelent az ajtóban Magyar László, s átszellemült arccal, szinte bekiabált a terembe: Gyerekek, kiadjuk a Bácsországot! Már korábban kikutatta ugyanis, hogy 1904-ben Csillag Károly kishegyesi származású ügyvéd Szabadkán megindított egy társadalompolitikai-irodalmi folyóiratot, amely csak néhány évet élt meg, s feltehetően anyagi okok miatt szűnt meg. Magyar László az említett napon azt tudta meg az illetékesektől, hogy az akkor érvényben levő szerbiai törvények lehetővé teszik, hogy az egyszer már megjelent, de időközben megszűnt folyóiratokat minden külön engedély, regisztrálás nélkül ismét aktivizálni lehet.
A folyóirat megindításában fontos szerepet játszott a már említett Szekeres László, Magyar László, Lalia Gábor levéltáros, Szabó József, a Magyar Szó újságírója, szerkesztője, Dévavári Beszédes Valéria néprajzkutató, Siflis Zoltán, aki községi kulturális tanácsos volt abban az időben és jómagam is. Sokat beszélgettünk, hogy ha már a törvény lehetővé teszi a folyóirat megindítását, milyen formában történjen ez, s jött az ötlet, vegyük fel a kapcsolatot a Szabad Hét Nappal (három Hét Nap működött abban az időben), amely főszerkesztője Dudás Károly, az igazgató Biacsi Antal volt. Ők is támogatták az ötletet, hogy az újrainduló Bácsország 16 oldalas terjedelemben, A4-es formátumban havonta egyszer a lap mellékletekén megjelenjen. Felvettük a kapcsolatot Kasza Józseffel, a szabadkai községi képviselő-testület akkori elnökével és Kern Imrével, a végrehajtó bizottság elnökével, akiktől anyagi segítséget kaptunk, és 1995 május első hetében megjelent a Bácsország próbaszáma a Szabad Hét Nap mellékleteként. Egy hónap múlva követte a hivatalos első szám. Sárga papírra lett nyomtatva, és mivel annak idején Aczél Henrik rézkarca díszítette az eredeti Bácsország fedőlapját, ragaszkodva a hagyományokhoz mi is ezt vettük át. A fent említett kezdeményezőkből állt a szerkesztőség, Tolnai Ottó is csatlakozott a szerkesztőbizottsághoz, mert úgy gondoltuk, hogy vajdasági honismereti szemlében az irodalomnak is helyet kellene kapnia. Ő egy ideig nagy lelkesedéssel gondozta az irodalmi részét a lapnak, távozása óta – véleményem szerint – a mai napig hiányzik az irodalom a folyóiratból.
Emlékszem, az első visszajelzések nagyon pozitívak voltak az olvasók körében.
– A szerkesztőség viszont tartott attól – hisz akkoriban javában folyt a polgárháború –, hogy a Bácsország elnevezést, szerbül Bačka država, valaki esetleg félreértelmezi, és a rendőrség beavatkozik, megszünteti. Szekeres László volt az első főszerkesztő, és bár a szerkesztőség keretén belül voltak kisebb-nagyobb változások, de ez a mag továbbra is megmaradt. 1997 második felében a Szabad Hét Nap-osok jelezték, nagy pénzügyi válságban vannak, s ha a Bácsország nem tud nagyobb összeget biztosítani, kénytelenek lesznek lemondani a melléklet megjelentetését. Előbb megfeleztük az oldalszámot, mindössze 8 oldalon jelent meg, de 1997 novembere körül már ezt sem tudtuk megjelentetni. Szekeres vezetésével nagyon intenzíven azon dolgoztunk, hogy más forrásokat találjunk, elsősorban az Illyés Közalapítvány révén, és egyéb magyarországi, de itteni forrásokat – önkormányzati, tartományi, köztársasági – is próbáltunk megpályázni. 1997 decemberében végre úgy tűnt, a pályázati támogatásokból lesz annyi pénz, hogy önállóan meg tudjunk jelenni, hisz eredetileg ez volt a cél már az induláskor is. Szegeden egy Bácsország Alapítványt is igyekeztünk létrehoz, de ez végül nem jött létre, ez a kezdeményezés Szekeres László 1997 decemberében bekövetkezett hirtelen halálával elaludt. Nagy kár, ki tudja, ma hol tartanánk egy saját alapítvány működtetésével. Laci a Gimnázium 250 éves történetét bemutató Bácsország-kötet ünnepi bemutatóján lett rosszul, és néhány nap múlva, december 27-én elhunyt.
A szerkesztőség ekkor Önt nevezte ki főszerkesztőnek.
– Az Illyés Alapítvány és az önkormányzat révén sikerült az önálló folyóirat megjelentetésére pénzt szerezni, és az önálló folyóirat 1998 tavaszán jelent meg a 40 oldalon, minőségi fehér papíron, színes fedőlappal. Évi négy szám jelent meg, jelenik meg azóta is, de az ezredfordulótól már háromszor, négyszer nagyobb oldalszámmal. Voltak ugyanis olyan tematikus számok, amelyek elérték a 150-es oldalszámot is. Azáltal, hogy az ezredfordulón megnöveltük az oldalszámot, lehetővé vált, hogy hosszabb terjedelmű cikkek is megjelenjenek, amire igény mutatkozott.
1998-ban az önálló folyóirat a Grafoprodukt nyomda tulajdonosa, Özvegy Károly személyében egy mecénást kapott, aki mindig megelőlegezte az összeget, amelyből ki tudtuk adni a Bácsországot, nem kellett várni, hogy megérkezzen a támogatás.
Magyar László halálával újabb csapás érte nemcsak a családot, a barátokat, a vajdasági tudományos életet, hanem a Bácsországot is.
– Magyar László 1998 kora nyarán bekövetkezett hirtelen halálával nem csak egy barátot veszítettünk el. Mint már említettem, rendkívül termékeny kutató volt, és nagyon szerette a tudományos, ám népszerű, olvasmányos stílusban összeállított írásokat. Sajnos még a mai napig sem találtunk olyan kutatót, aki a nyomdokaiba léphetett volna. Elvesztettük Dobos János és Ulmer Gáspár levéltárosokat, a szerkesztőség elkötelezett szűk magjából Lalia Gábor levéltárost és Szabó József újságírót. Jóskával meglehetősen sok vitát folytattunk, de ezek a viták mindig nagyon fontosak és hasznosak voltak a szerkesztőség tagjai számára. Egy olyan stílus alakult ki, hogy pro és kontra igen élénken megvitattuk a dolgokat, néha alaposan összevitatkoztunk, de mire befejeződött egy-egy szerkesztőbizottsági ülés, mindenki lehiggadt, és végezte azt a feladatot, amit elvállalt.
Én 2001–2002-es évben még vállaltam a főszerkesztői posztot, majd dr. Vékony László vette át, 2005-ig volt főszerkesztő, időközben ő is eltávozott a körünkből. Több évig volt főszerkesztő Virág Gábor, majd Silling Léda, volt olyan időszak, amikor tematikus számokat jelentettük meg, például Kunkin Zsuzsa, Dévavári Beszédes Valéria is szerkesztett ilyen lapszámokat, Szedlár Rudolf két számot szerkesztett, majd lemondott, ekkor megint én ugrottam be, most Németh Ferenc személyében új főszerkesztője van a lapnak.
E húsz év alatt az Ön megítélése szerint mit hozott ez a helytörténeti szemle?
– A Bácsország betöltötte azt a feladatot, ami miatt létrehoztuk, hogy a vajdasági/délvidéki magyarság hagyományait megőrizze. Mellékletből egy olyan százoldalas tudományos jellegű ismeretterjesztő folyóirattá vált, amely a legmagasabb mércéket üti meg, nem vagyunk a Rubikonnal egyenrangúak, de ott vagyunk a Kárpát-medencei magyarság első tíz honismereti jellegű kiadványa között. Az utóbbi években a magyarországi egyetemek közül néhány felvette a bolognai rendszer alapján kialakított publikálási lehetőségek közé, ez a fiatal kutatók számára nagyon kedvező lehetőség, de azért a hangsúly a vajdasági jellegű publikációkon van, meg kell tartani a népszerű, ismeretterjesztő vetületét is.
Egy-egy vajdasági településről olyan dolgokat tudunk meg, amelyek a helybeliek számára sem voltak ismertek, ahhoz, hogy ma már egy-egy település múltját jobban ismerik, a Bácsország is hozzájárul, és a szülőfalu, szülőváros szeretetéhez is.
– Az elmúlt 20-22 évre visszatekintve két dolgot érzek kudarcnak, egyik, hogy nem sikerült újvidéki szerzőket bekapcsolni a Bácsország vérkeringésébe. Kalapis Zoltán volt kivétel, egy-két írást Uri Ferenc is küldött, de más újvidéki szerzőket nem sikerült bekapcsolni. Másik nagy fájdalmam, hogy a Bácsországot nem tudjuk kellőképp eljuttatni az olvasókhoz. Ennek anyagi vetülete van. A lapterjesztők pénzt kérnek, hogy árulják a lapokat, és mind a mai napig nem sikerült megfelelő anyagiakat biztosítani, hogy az olvasók ne csak előfizetés formájában, a Bácsország Honismereti Társaság tagjaiként jussanak a laphoz, hanem az újságosbódékban is meg lehessen vásárolni. A honismereti társaság egyébként 2005 körül alakult meg, s Horváth József és Szabó Lajos sokat tett azért, hogy mind a mai napig működik. Ami a támogatást illeti,
az Illyés Alapítvány megszűnése óta az NKA-tól kapjuk a legtöbb támogatást, valamint a köztársaságtól, az önkormányzattól és a Bethlen Alaptól is.
