2024. április 19., péntek

Párhuzamos világok

JEGYZET

Párhuzamos világokban élünk. Egymásra nyitott és egymásra utalt párhuzamos világok ezek, olyan párhuzamo(so)k, amelyek a másik által léteznek, mint ahogy a férfit a nő (jelenléte) teszi férfivá, a nőt pedig a férfi (jelenléte) nővé. Ettől meglepőbbet is állítok: ezek a párhuzamo(so)k felsőbb szinten egységet alkotnak, mint ahogy a férfiak és a nők egyként hozzátartoznak az emberi nemhez.

Bizonyára a nemeuklideszi geometria nyelvén is példát találhatnánk erre a különös kettősségre, de maradjunk a mindennapi tapasztalatokból vett párhuzamoknál. Vegyük a következő példát arról a területről, amely Európában ma mindenkit foglalkoztat. A jelenlegi bevándorlási hullám kapcsán – amelyet az egymás mellett létező véleményformáló világ egyik fele menekültkérdésnek, a másik pedig migránsválságnak nevez – két szélsőséges álláspont fogalmazódik meg.

Az egyik nézőpont szerint kizárólag elüldözött menekültek vonulnak az útjainkon, akiken a tisztességes, jóérzésű embernek kötelessége segíteni, (ott)hont adni nekik az elvesztett (ott)honuk helyett. Ez a nézet ezen kívül másról hallani sem akar, a nemzetbiztonsági vagy egészségügyi kockázatok fölvetésében, a kontinens katasztrofális demográfiai mutatóira vagy az ország törvényeinek betartására fittyet hányó magatartásra való utalásokban, bármilyen körültekintően is történjék ez, kizárólag csak mondvacsinált kifogásokat keres. Arról ne is szóljunk, ha a vitatkozó fél meg meri említeni a bevándorló muzulmánok beilleszkedési nehézségeit és a párhuzamos társadalmakként működő no-go zónákat Európa nagyvárosaiban. Ha sokat akadékoskodik „mondvacsinált” ellenvetéseivel – nagyjából a harmadik mondatánál – megkapja a náci, fasiszta, rasszista jelzőt. Innentől fogva vége a vitának, ezután már csak arról folyhat a süketek párbeszéde a megvádoltra nézve teljesen esélytelenül, hogy valóban náci, fasiszta, rasszista-e az illető: ha ugyanis tiltakozik és kikéri magának a stigmatizálást, akkor azt a hatást kelti, hogy azért tiltakozik olyan hevesen, mert talált a meghatározás; ha pedig hallgat, akkor pedig nyilván azért némult el, mert maga is beismeri.

A másik szélsőséges álláspont kizárólag az idegen betolakodót, a honfoglalót látja a migránsokban. A legkevésbé sem érdekli, hogy az ugyanolyan érző lény, mint amilyen ő, vallási nyelven szólva ugyanúgy Isten teremtménye, mint minden ember. Az sem foglalkoztatja, hogy az utált „betolakodónak” földdel tette egyenlővé a lakóhelyét a háború, hogy nincs munkája, kilátástalanságban, a nyugati számára elképzelhetetlen szegénységben élt kirabolt hazájában, idegen csatatérre hurcolták ágyútölteléknek, üldözték nemzeti vagy vallási hovatartozása miatt, a szabad ég alatt alszik, mint a hajléktalan, elveszett és tanácstalan, mégis a remény tüze pislákol a szívében, mert még ember, éhes és szomjas, és nemcsak ételre, italra vágyik, hanem együttérzésre, megértésre is.

Ilyen az átlag menekült, amiből természetesen nem következik, hogy mindegyik bevándorló ilyen.

Elveszítve a türelmét ennek a szélsőséges nézőpontnak az elkötelezettje is kizárólag(osan) fog fellépni az övé mellett párhuzamosan létező véleményvilág képviselőjével szemben. Azt nehéz volna előre meghatározni, hogy a másikat hallgatva hányadik mondatnál fog hazaárulót vagy nemzetárulót kiáltani. Ez a vérmérsékletétől függ, és mivel az ő világa másképp működik, lehet, hogy nem is szavakkal, hanem ököllel próbál érvényt szerezni a maga igazának. Így a vitának még azelőtt vége lesz, mielőtt kibontakozhatott volna.

Alapjában véve nincs különbség a két oldal stigmatizálása között, a nácizás, rasszistázás és a hazaárulózás, nemzetárulózás lényegében ugyanazt szolgálja: a cél kizárni a másik felet a magunk világából, amelyet az egyedüli elfogadható világnak tartunk. A megbélyegzési módszer különbsége a párhuzamos világok különbsége: így a nácizás, rasszistázás „a modern, civilizált, nyugati emberek közösségéből” utasít ki, a hazaárulózás, nemzetárulózás pedig a nemzetből, „az igazi hazafiak közösségéből”.

A stigmatizálás a párhuzamos világok kapuzárása a másik oldal tagjai előtt. A párhuzamos világok világában, amelyben élni kényszerülünk, akkor jó élni, ha az elkülönülő világok nyitottak egymás felé, amelyekről tudjuk, hogy felsőbb szinten egységet alkotnak. Civilizációnkban a párhuzamos világoknak ezt a felsőbb szinten megvalósuló egységét nevezzük Európának és európaiságnak. Erről az egységben létező kettőségről ismerszik fel ez a sajátos kultúrkör.

Európa, a kétpólusú civilizáció egyedül és kizárólag párhuzamos világok világaként képes létezni. Európa addig marad Európa, amíg az egymással vitázó és párbeszédet folytató nézetek, a liberális és a konzervatív, a baloldali és a jobboldali gondolkodói és politikai attitűdök egymással erőszakmentes harcot folytató közege marad. Ez a különös, kétpólusú civilizáció VI. századi megszületése óta arra ítéltetett, hogy a világi és a szent, az egyéni és a közösségi dimenzió konfliktusoktól nem mentes szembesülésének a csatatereként létezzen. Ennek a kialakulásától fogva megosztott civilizációnak az a sorsa, hogy a nyugat-európai és a kelet-európai, másik szinten pedig az észak-európai és a dél-európai (a mediterrán) mentalitás ütköző terepeként működjön. Nyugat-Európa nem létezhet Kelet-Európa nélkül, mint ahogy Észak-Európa sem Dél-Európa nélkül. Kétpólusúságából adódóan ennek a kultúrkörnek sohasem alakult ki és a jövőben sem alakulhat ki egyetlen központja, mert az a végét jelentené. Brüsszel önmagában, Moszkva nélkül nem lehet Európa. Ez a helyzet a civilizáció újkori, szekuláris korszakában, mint ahogy a civilizáció vallásos korszakában, a középkorban, Róma sem lehetett Európa Konstantinápoly nélkül. A bizánci császárváros törökök általi elfoglalása 1453-ban éppen ezért mindennél világosabb jelzés volt arra nézve, hogy vége Európa vallásos korszakának, vége a középkornak.

A bevándorlási hullámról folytatott ellehetetlenül vitában ezt a bennünk és általunk élő Európát tagadjuk meg, amikor bezárkózunk a magunk véleményvilágába, és nem vagyunk hajlandók meghallgatni a másik oldal érveit. Legfőképpen akkor tagadjuk meg Európát, amikor minden valós alap nélkül elkezdünk nácizni vagy hazaárulózni.