Három helyszín

Miután Magyarország lezárta Szerbia felé a határt, a menekültek irányt változtattak, ma már nem Magyarkanizsa, Horgos és Szabadka neve van bekarikázva térképükön, hanem Šid, azaz a horvátországi Tovarnik. Újabban pedig Berkasovo és a túloldalon levő Babska. Ez a szerb, illetve horvát falu szintén Šid közelében van, de nincs távol Ilok sem. Ezen a határon már néhány éve senki sem közlekedik, le van zárva.

Vajon miért változtatták meg a már jól bejáródott utat a migránsok? Erre a kérdésre kértem választ első helyszínünkön a határnál szemlélődő Ivica Jović menekültügyi biztostól. Az UNHCR és a Vöröskereszt jelenlevő emberei nem akartak nyilatkozni, állítólag erre nincsenek felhatalmazva, de Jović úrtól mindent megtudhatunk – mondták.

Amikor megszólítottam, kissé mogorván nézett rám, de amint hallotta, hogy a Magyar Szóból vagyunk, megenyhült.

– Hallottam a lapjukról, igaz, nem tudom olvasni, de tudok róla. A migránsok első csoportja ma (kedden) hajnalban érkezett. Mi sem voltunk erre felkészülve, gyorsan kellett intézkednünk. Rendőröket állítottunk a falu előtti letérőhöz, ide pedig vizet hoztunk és egy nagy szemetes konténert. Hamarosan itt lesz a Vöröskereszt kombija is élelmiszerrel és különböző tisztálkodási szerekkel.

Miközben beszélgetünk, egy autó érkezik pékáruval, a šidi Lepinjica pékség hozott a menekülteknek kenyeret, és az itt ügyeletes embereknek pedig egy-egy pizzaszeletet reggelire.

– Azért tették át ide útvonalukat, mert Tovarniknál fennakadás van. Túl sokan érkeztek, és jelenleg is több ezren várnak arra, hogy beléphessenek a horvát kapun. Azt nem tudom megmondani, hogy hányan érkeztek már ide, ugyanis mi nem vesszük számba őket. Itt vagyunk, ha valamilyen segítségre van szükségük. Az előző csoportból például ketten vissza akartak menni a városba, mert elfogyott a pénzük, arra kértek, hogy hívjak taxit. A városban, a bankban pénzt vettek fel, majd visszajöttek és átsétáltak Horvátországba.

Itt valóban nem kell túlságosan sietni, ugyanis közel van a határ másik oldala, alig egy kilométerre. Az utat nem lehet eltéveszteni, egyrészt azért, mert aszfaltút vezet a túlsó kapuig. Ha az elburjánzott bokrok, fák nem takarnák a kilátást, oda is lehetne látni. Másrészt azért sem tévedhetünk el, mert az utat ugyanúgy, mint máshol mindenütt, ahol a migránsok elvonulnak, itt is szemét szegélyezi. Időnként egy helybeli hatalmas zsákkal végigsétál, és a nagyját összeszedi.

Megérkezik egy autóbusz jagodinai táblával. Ötvenen szállnak le róla, többnyire fiatalok, köztük van két karon ülő gyerek. A kérdés szokványos: honnan menekülnek, miért és hova? Többségük szír és iraki. A háborúra, a szegénységre hivatkoznak, és a Kánaánt Németországban és Svédországban látják. Mindezt menet közben jegyzem fel, ugyanis egy pillanatig sem állnak meg, sietnek tovább.

Šidnél a másik színhely a tovarniki határátkelőnél van. Egy nappal korábban még Preševóból és Belgrádból ide futottak be az autóbuszok és a taxik. Preševónál sok ezren vannak, és folyamatosan érkeznek az újabbnál újabb migránsok. Többségük az ott várakozó autóbuszok egyikére száll fel, és 20–40 euró fejében helyet is foglalhat. Azok, akik elsőnek ülnek fel a buszra, akár másfél órát is várakoznak az indulásig, ugyanis ezek a különjáratok csak akkor rugaszkodnak el Šid felé, ha dugik megtelnek. Egy-egy autóbusz 50–70 utast szállíthat. Többen közülük leszállnak Belgrádban, hogy pénzt vegyenek fel, vagy egyéb dolgaikat elintézzék. Innen taxival folytatják útjukat. Egy fuvar 200 euró, azaz fejenként 50, ugyanis a taxis is csak akkor indul el, ha négy utasa van. A szerémségi városba félóránként érkeznek, mindig 4-5 autó egyszerre.

Tovarnik irányába most senki sem hajt. Már Preševóban megkapták az utasítást, hova kell menniük. Itt, a nyári út szélén, ahol az elmúlt napokban sok ezer ember gyalogolt végig, különböző szeretetszolgálatok képviselői és önkéntesek vannak. Egy fiatal fiúkból és lányokból álló önkéntescsoport konyhát állított fel. Túlságosan nem szószátyárok, fényképezkedni sem nagyon akarnak (Csilla azonban titokban készített róluk egy fotót).

Zoran Čićić, boszniából huszonöt évvel ezelőtt elmenekült svéd állampolgár, aki itt önkéntesként tölti idejét, és akivel a múltkori riportutam során találkoztam, elmondja, hogy a fiatalok Németország különböző városaiból érkeztek. Azt nem tudja, hogyan verődtek össze, de látja, hogy nagyon lelkesek, szorgalmasak. Többek között ő is szállít számukra élelmiszert, jelenleg is hozott két zsák paprikát.

– Főznek és a meleg ételt a menekülteknek viszik, azoknak, akik a szerb és a horvát határ között rekedtek – mondja.

Végignézek azon a dülőúton, amelyen tegnap még a menekültek vonultak végig. Pár szót váltok az út kezdetén álló Bata Slobodan Milankovićtyal, az Isten Temploma (Crkva Božja) vallási közösség tagjával.

– Élelmiszerrel, tisztálkodási szerekkel segítünk a szerencsétleneken, de rajtunk kívül itt van még az Ökumenikus Szeretetszolgálat segélyszervezete, a Caritas, a 484-es csoport, amelyeknek kiváló szerb és amerikai kapcsolataik vannak, és nagyon sok az önkéntes.

Ők azért vannak itt, hogy a két határ közé rekedt embereken segítsenek.

A határon a szerb rendőrtiszt előzékeny velünk szemben. Megengedi, hogy a kapun túlra lépjünk.

– Ha nincs útlevelük, arra vigyázzanak csupán, hogy a határt ne lépjék át! Itt nincsen senki földje, ott, az a temető már Horvátországban van. Szerbia határát az a tábla és egy kifeszített kötél jelöli.

A kapu és a kötél között szintén karitatív szervezetek állomásoznak, a kötél mögött pedig végeláthatatlan embertömeg. Kis sátrakat vertek, többen a temető melletti fák árnyékába húzódtak, ott pihennek, telefonálnak (szinte mindenkinek van mobiltelefonja), a fiúk labdáznak. Mindannyian arra várnak, hogy felszedjék sátorfájukat és továbbhaladjanak. Hogy erre mikor kerül sor, senki sem tudja megmondani.

A harmadik helyszín Principovac. Ez nem település, hanem gyermekfalu, pontosabban gyermekkorház volt. Az iloki szerb–horvát határtól néhány lépésre fekszik. A hatalmas, erdővel körülvett udvarban egy nagy, jó állapotban levő, kiválóan felszerelt épület áll és tíz nagy sátor. Ez az šidi befogadóközpont. Vezetője, Radoslav Milošević, aki eldicsekszik, hogy ő hatvannégy évesen Szerbia legidősebb menekültügyi biztosa.

– Voltam Magyarkanizsán, Preševón, és most itt vagyok. A tábor épületében 250 főt tudunk elhelyezni, a sátrakban még 80-at, és hamarosan konténerek is érkeznek. Arra az eshetőségre készülünk, hogy a hideg idő beálltával túlélési feltételeket biztosítsunk a migránsok számára. Mindeddig senki sem keresett fel bennünket. Volt ugyan, hogy néhány taxis ide hozta utasait. Nagyon haragszom rájuk, mert kitették az embereket és elrohantak, holott a szerencsétlenek nem ide váltottak jegyet. Nekem kellett intézkednem, hogy visszajussanak az innen 10 kilométerre fekvő Šidre.

A negyedik helyszín?

Egyelőre még titkos.