Pataki Ferenc 1917-ben született Budapesten. Szülei valószínűleg nem is sejtették, milyen csodálatos pályafutást indítanak el, amikor a 12 éves Ferencet egy cirkuszi előadásra vitték. A fiúnak ugyanis többi kortársával ellentétben nem az állatidomárok vagy a bűvészek nyerték el a tetszését, hanem az artisták. Hazaérve rögtön próbálgatni is kezdte az előadáson látottakat, természetesen a legnehezebbel, a szaltóval kezdte, amelynek gyakorlása közben többször is a hátára esett. Kitartásának köszönhetően azonban hamarosan sikerrel járt. Persze mindez nem lett volna elegendő ahhoz, hogy később olimpiai bajnok váljon belőle, de szerencséjére a tornatanára Horváth István volt, aki akkoriban a magyar tornasport egyik kiváló edzőjének számított. Rögtön felismerte a fiúban a tehetséget, és pártfogásába vette. Ennek köszönhetően tizenhat évesen Pataki ifjúsági bajnoki címet szerzett. Közben arra is volt ideje és energiája, hogy színházakban statisztaszerepet vállaljon, s ezzel enyhítsen valamit családja szűkös anyagi helyzetén.
Húszévesen került be a magyar tornászválogatottba, egy évvel később pedig megnyerte első felnőtt országos bajnoki címét műszabadgyakorlatban. 1939-ben talajon megvédte címét, sőt ezúttal másik kedvenc szerén, a lóugrásban is a legjobbnak bizonyult. Egy évre rá megismételte sikereit. Huszonnégy évesen már az összetett bajnoki arany sem hiányzott éremgyűjteményéből. Egyértelműen az ország legjobb férfitornásza volt, akinek mozdulatsora és testtartása mindenkit lenyűgözött. Szerencsétlenségére a világháború miatt két olimpia is elmaradt, 1938 és 1950 között pedig tornában nem rendeztek világbajnokságot, így ekkoriban nem tudta nemzetközi szinten is bizonyítani tudását. Mindez nem keserítette el, kitartóan gyakorolt a háborús években is, és a világégést követően – bizonyítván, hogy tudása és ereje semmivel sem kevesebb, mint korábban – ismét országos bajnoki címet szerzett. Az elkövetkezendő évtizedben a hazai bajnokságokon sikert sikerre halmozott. Karrierje során a nemzeti megmérettetéseken összesen harminchat egyéni és öt csapatbajnoki címet szerzett.
1948-ban a londoni olimpián Pataki végre az egész világnak megmutathatta könnyedségét, eleganciáját és akrobatikus ügyességét. A küzdelem nehéz volt, nemcsak az ellenfelek, hanem a szervezés hiányosságai is nehézségeket okoztak a magyar tornászoknak. Egyszerre nyolc helyen folyt a küzdelem, a pontozóbírók pedig ide-oda rohangáltak. Ráadásul a versenyzők rendesen összpontosítani sem tudtak, hiszen igencsak zavarta őket a másik produkciójának végén felhangzó taps. Patakit pedig a helyhiány is zavarta: otthon gyakorlatait négy-ötszörös szaltókkal szokta befejezni, Londonban viszont kénytelen volt megelégedni a dupla szaltóval. Talajon – vagy ahogy akkoriban nevezték: a műszabadgyakorlatban – Pataki és hazai legnagyobb riválisa, Mogyorósi-Klencs János voltak a fő esélyesek. A kötelező gyakorlatok során be is igazolódott a papírforma: Mogyorósi 19,5, Pataki 19,3 ponttal kimagaslott a mezőnyből. Másnap a szabadon választott gyakorlatok során Pataki zseniális hátraszaltóból megfogott mellső mérlegállásával óriási tapsvihart váltott ki a nézőtéren. A végeredmény a két nap után nem lehetett kétséges, s Pataki 38,7 pontos teljesítménnyel megérdemelten szerezte meg az olimpia aranyat. Az ezüstérmes Mogyorósi-Klencs lett 38,4 ponttal. Egyiküknek sem ez volt az egyedüli érme Londonban. Lóugrásban mindketten bronzérmet szereztek, s a magyar válogatott szintén a harmadik helyen végzett.
Pataki 1952-ben a helsinki olimpián is részt vett, ekkor azonban már 35 éves volt, és túl volt pályafutása csúcspontján, egyik szeren sem tudott dobogóra állni. 1955-ben felhagyott az aktív versenyzéssel, és artistának állt. Érdemeire tekintettel a kormány engedélyezte számára, hogy külföldön is fellépjen. Feleségével a mai akrobatikus versenytánchoz hasonló műsorszámmal járták a világot. Vidám természetéből adódóan mindig hajlandó volt a fogadásokra. Egyszer például télikabátban helyből megcsinálta a hátraszaltót, máskor pedig produkcióját mozgó vonat tetején hajtotta végre.
Miután hazatért, az Állami Artistaképző Intézetben kapott állást. Kollégái között ott találhattuk többek között Gács Rezsőt, ismertebb nevén Rodolfót, illetve Markos Józsefet – Alfonzót. Számos állami elismerésben részesült, amelyek közül kiemelkedik a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozata és a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója cím. Életének 71. évében halt meg 1988-ban Budapesten.
