2024. március 28., csütörtök

Egy reménytelen választás

Hogy jobb legyen! Valahányszor választások előtt vagy az urnától való távozás után a tévériporterek megkérdezik a szavazótól, hogy mit vár a választásoktól, szinte mindenkitől ezt a sztereotip választ kapják. Holott a választók között még a legoptimistább is tudja, hogy a választások ritkán hoznak valami jobbat. A helyzet határozza meg, hogy mivel jár még az esetleges kormánycsere is, és a pártok ritkán váltják be a sok szép ígéretet. Most azonban van egy választás, amely után még a legoptimistább szavazó sem hihet abban, hogy jobb lesz. Örülhetnek, ha nem lesz sokkal rosszabb. Vasárnap a görögök választanak új parlamentet. Még a csapásokhoz hozzáedződött görögök is tudják, a választásoktól semmi jót nem várhatnak, az is megeshet, hogy azok még csak új kormányt sem hoznak.

Pedig nagy a tétje e választásnak. Nem kisebb dolgot dönt el, mint azt, hogy végleg letűnik-e egy eszme, vagy kissé átalakított formában tovább küszködik-küszködhet fennmaradásáért, hogy csak utána találja magát szembe az igazi problémával: tud-e olyan többséget összehozni, amely kormányt alakíthat, és ha igen, ez a kormány mit tud kezdeni, mit tehet az ország szörnyű helyzetének javításáért. Az eszme az, amit a Sziriza a legutóbbi választáson diadalra vitt.

Magának az eszmének kettős lényege van. Egyrészt szakít azzal az eddigi helyzettel, hogy évtizedeken át ugyanaz a két párt váltja egymást a kormányon, és minden alkalommal az egyik a másiknál tehetetlenebbül nézi, hogy az ország hogyan süllyed az adósságválságba, hogy hiába minden áldozat, még mindig nem indulnak el kifelé a válságból, hanem minden megszorítás ellenére adósságuk növekszik. Vagyis: próbál kilépni az eddigi sablonból, a hatalmon lévő politikai elittel szemben kísérel meg valami újat hozni. Másrészt megakadályozza, hogy a felhalmozodó elégedetlenséget a lelkiismeretlen és semmitől vissza nem riadó jobboldal használja ki. Ahogyan előttünk már megfogalmazták (a NIN-ből idézve): „A Sziriza nagy érdeme nemcsak az, hogy az átlagos görög munkást felébresztette a szociális katasztrófa ellen, hanem az is, hogy ezt az elégedetlenséget sikerült balra, és nem jobbra terelni”.

Ennek az eszmének a feltűnése nem görög sajátosság. Európa szinte minden országában az elhúzodó válság kitermelte a bolsevik világ letűnése után eléggé elbizonytalanodott és helyét nehezen találó baloldal újjászületését. Ennek a baloldalnak a fegyvertárában ott van nemcsak a szélsőjobballal közös „szabadságharc” Brüsszel ellen, hanem az is, hogy náluk nem pusztán jelszó, hanem komolyan vett eltökéltség, hogy fizessenek a gazdagok. Görögországban ez az eltökéltség két okból vált sajátossá.

Egyrészt azért, mert náluk látszik legjobban, hogy a válság kezelésének eddigi módja csak mind mélyebbre süllyedés az élő homokban. (Bármennyire hangsúlyozzuk, hogy a helyzetért a görögök könnyelműsége is okolható, marad a tény: a válság előtt az ország adóssága a nemzeti jövedelem 30 százaléka körül mozgott, mára pedig a legújabb mentőcsomaggal annak 200 százaléka fölé nőtt, és ez azt jelenti, hogy az adósság visszafizetéséhez két évig egy eurót sem költhetnének evésre, ivásra, fizetésekre, nyugdíjakra, iskolákra, egészségügyre stb.) Másrészt azért, mert Görögországban győzött és kormányra került ez a baloldal, tehát a görögöknek azt is el kell dönteniük, hogy – mondjuk – Spanyolországban győzhet-e a Podemos.

Már azért is, mert a Sziriza vívta meg az első nagy csatát a világ hatalmasságaival az új koncepció érvényesítéséért, és ezek a hatalmasságok vele akartak példát statuálni, megmutatni, hogy semmilyen újítás nem törhet át a valóságnak általuk emelt falán. Mert hiába írtuk mi le, hogy minden népnek hálaimába kell foglalnia annak a miniszterelnöknek a nevét, aki majd százmilliárd eurót szerez nekik azoktól, akik tudják, hogy már az eddig adottat sem tudják soha visszakapni. Tény, hogy ennek a pártnak a miniszterelnöke, Alekszisz Ciprasz a görögök nagy többségének akaratával szemben engedményeket tett a trojkának (EU, IMF, Európai Központi Bank) és ez pártjának kettészakadásába került.

Most aztán öt áramlat küzd meg azért, hogy ki alakít kormányt. A választás közeledtével csökkent a habozók száma és most úgy látszik, hogy a két főerő: a Sziriza és a jobboldali Új Demokrácia osztozik meg a szavazatok felén, és a három másik áramlatnak jut a másik fele. Közülük is kettő kirajzolódik: a harmadik helyre számító neofasiszta Arany Hajnal és a Szirizából kiszakadt, valószínűleg a 3 százalékos küszöböt túllépő Népi Egység. Az ötödik erőt több olyan kis párt jelenti, amely koalíciós partner lehet. Pedig a köztük legjelentősebbnek, a 2014-ben alakult To Potaminak (Folyónak) a vezére, Stavrosz Teodorakisz így nyilatkozott: „Reméljük, hogy az emberek nem szavaznak a régi pártokra, az Új Demokráciára, a Paszokra vagy a Szirizára, amelyek a hatalom kezelésének ugyanazt a régi módszerét alkalmazzák.”

Ebben a helyzetben csak kérdések vannak. 1. Melyik párt végez az első helyen, hogy megkapja az „ajándékként” járó 50 képviselőt és a kormányalakítási megbízatást? 2. Tud-e ez a párt kormányalakításra képes többséget összehozni, vagy épp úgy nem tud kormányt alakítani, mint Ciprasz lemondása után? A háttérben azonban ott állnak az igazán komoly kérdések. A mellékesebb: megerősödik-e a neofasiszta párt? És a fő kérdés: ha Sziriza lesz első és összehozza a kormánytöbbséget, megmarad(hat)-e olyan pártnak, amely valami újat hozott a politikai életbe, vagy beleolvad a meglévő „politikai struktúrákba”?