2024. április 18., csütörtök

Zenta ünnepére

Amikor Savoyai Jenő 1697. szeptember 11-e reggelén – miután hadrendbe állt keresztény serege – megindult Zenta irányába, aligha sejthette, hogy nemcsak a térség, a magyarországi területek visszafoglalásának egyik legjelentősebb és legvéresebb csatáját vívja majd meg Elmas Mehmed nagyvezír által vezetett török hadak és személyesen is jelen lévő II. Musztafa szultán serege ellen, hanem hadvezéri lángelméjének, de mindenekelőtt katonáinak hősies helytállásának köszönhetően sem Magyarországnak, sem Bécsnek nem kell többet komolyabb török haderőktől tartania, s a véres ütközet végkimenetele elvezet majd a a karlócai békekötéshez, amely végül is lezárta a törököket a Magyar Királyság területéről kiűző osztrák– oszmán háborút.

Fotó: Gergely József

Fotó: Gergely József

Savoyai valószínűleg azon sem gondolkodott egy percnyit sem, hogy a csatatér helyén egyszer majd egy kis városka fejlődik ki, amelynek lakossága ennek az ütközetnek a napját választja lakhelye ünnepévé.

Egy városka, amely talán ennek a rangos történelmi eseménynek és talán a Tisza folyóból áramló energiahullámoknak köszönhetően is kiemelkedik a többi vajdasági község közül, s ahol a térség közéletét, művelődését, gazdaságát bizonyos módon meghatározó személyek látták meg a napvilágot, nevelkedtek, illetve élték le életüket. Mert itt született Stevan Sremac neves szerb prózaíró, Jovan Đorđević költő, Szerbia himnuszának a szerzője, de 1861-ben itt látta meg a napvilágot Dudás Gyula bölcseleti doktor és tanár, a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat titkára, a megye monográfiájának szerkesztője, Bugárszky István vegyész, az MTA levelező tagja, dr. Burány Béla orvos, epidemiológus, néprajzkutató, szociológus és közíró, Bodor Anikó népzenekutató, tanár, Bojan Pajtić tartományi kormányfő, Sinkovits Péter, Kubát János és Kókai Péter, napilapunk egykori főszerkesztői, s még sokáig lehetne sorolni Zenta neves szülötteit. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Zenta polgárai az elsők között mondtak nemet a kilencvenes években dúló, délszláv testvérháborúkra, az erőszakos mozgósításokra, s mindarra, amit az országot saját játszóterének tekintő Milošević házaspár politikája képviselt, s amelynek következményeit sajnos a mai napig érezzük. Szellemük most is kísért, akár a sorainkban is.

1991. november 5-én és 6-án több ezer zentai állt ellen az értelmetlen öldöklésnek, s az egész országnak példát mutatott békeszeretetből és összetartásból, vagyis az úgynevezett „zentaiasságból”, amely fogalommal oly gyakran visszaélnek egyesek.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a 799 évvel ezelőtti egykori tiszai átkelőhely a vajdasági magyarság művelődési és oktatási központjává nőtte ki magát, még ha ezt többen el is vitatják tőle.

Savoyai Jenő 1697. szeptember 11-e reggelén, miután hadrendbe állt keresztény serege, s megindult Zenta irányába, minden bizonnyal azon sem gondolkodott, hogy az utókor miképpen hálálja majd meg a kiváló stratégiával és katonáinak hősies odaadásával megnyert csatát – lehet, hogy most egy picit csalódott lenne. Mert nem elég néhány napon keresztül megemlékezni a sorsdöntő ütközetről, hanem egyrészt az esztendő minden napján gondolnunk kell azokra a névtelen hősökre, akik életüket kockáztatták, illetve áldozták fel azért, hogy Zenta létezzen, s nem utolsósorban folyamatosan fejlődjön, s nem szabad megfeledkezni az úgynevezett hétköznapi hősökről sem, példának okán arról a fiatalemberről sem, aki tavaly megmentett egy öngyilkossági kísérletet elkövető kamaszlányt, s itt vannak sportolóink, művészeink, s egyszerű hétköznapi emberek, akik nap mint nap városunk hírnevét öregbítik. Természetesen nem kell mindennap koncerteket, ünnepségeket szervezni, s még az se baj, hogy a Zentának szánt Savoyai-szobor továbbra is a budai várban ékeskedik, a legfontosabb az, hogy minden zentai önzetlenül hozzájáruljon a város fejlődéséhez, félretéve a politikai és személyes ellentéteket. Nem utolsósorban a zentai csata kiváló lehetőség arra is, hogy egyfajta védjegye legyen a városnak, amelyet turisztikai és gazdasági szempontból is az itt élők javára kellene fordítani. Mert csak így róhatjuk le kellőképpen tiszteletünket mindazok előtt, akik miatt ma és az elkövetkező napokban ünnepi színekbe öltözik a város.