2024. április 25., csütörtök
Hogyan (ne) csiholjunk háborút

Szívük csücske, a Közel-Kelet

Obama győzött, de a hadba vágyó szélsőjobb még mindig alááshatja az iráni egyezséget

Washington, szept. 11.

Barack Obama amerikai elnököt sok mindenért lehet bírálni, de azzal nem vádolható, hogy háborúpárti lenne. Már 2008-ban annak alapján győzte le Hillary Clintont, hogy kezdettől fogva ellenezte az iraki háborút. Dick Cheney volt alelnök, Irak lerohanásának legfőbb mecénása, most éppen az európai menekültválság kapcsán, bizarrul és hazug módon, Obama nyakába próbálja varrni a „Közel-Kelet felrobbantását”.

John Boehner, a képviselőház republikánus elnöke szerint az iráni atomalku körüli disputa messze nem ért véget, hovatovább úgy véli; még csak ezután kezdődik (Fotó: Beta/AP)

John Boehner, a képviselőház republikánus elnöke szerint az iráni atomalku körüli disputa messze nem ért véget, hovatovább úgy véli; még csak ezután kezdődik (Fotó: Beta/AP)

Ugyanez a megtévelyedett öregember ugyanakkor arra akarja rávenni Amerikát – és a Republikánus Párton belül szinte csak Rand Paul izolacionista szenátor hajlandó ellentmondani neki (nem is jut sehol szóhoz) –, hogy egyezkedés helyett bombázza az iráni nukleáris berendezéseket.

A hathatalmi tárgyalások eredménye feltehetőleg nem fogja eltéríteni Iránt a nemzetközi terrorizmus támogatásától, de arra alkalmasnak ígérkezik, hogy drasztikusan csökkentsék, és hatékonyan ellenőrzés alatt tartsák Teherán nukleáris fegyverkezésre irányuló programjait – legalább másfél évtizedre.

Az amerikai jobboldal igazi cirkuszt rendezett a héten a kongresszus épülete előtt, ahol a hivatalban lévő törvényhozók mellett szélsőséges (le)szereplők – Sarah Palin kétes hírű tévésztárrá vedlett volt alelnökjelölt, meg Michele Bachmann ultrakeresztény volt képviselő, és még sokan mások – károgtak a megegyezés ellen. Szerintük a 15 éves moratórium nem elég – ám egy 15 napos háború elég lenne a „főellenség” megbénítására. Pedig még az idén tizenötödik évébe lépő Bush–Cheney féle afganisztáni háború sem hozott éppen osztatlan sikert. Irakban pedig sem a 2003-as „teljesített küldetés”, de a 2007-es offenzíva sem stabilizálta az országot, sőt a még Bush által beprogramozott kivonulás az egész térséget egyenesen káoszba sodorta.

A jobboldal Irán- meg Obama-gyűlölete, illetve a roppant erős amerikai–izraeli lobbi dollármilliókat költő kampánya sem volt elég ahhoz, hogy a tavaszi kétpárti kompromisszumra épített egyezség-aláaknázó akció sikeressé váljon: a kongresszusnak (szeptember 17-én lejáró) két hónapja volt arra, hogy kinyilvánítsa, nem egyezik a megállapodással. Az ezt tartalmazó törvényjavaslatot az elnök eleve vétóval fenyegette, de végül nincs is rá szükség, mert a szenátusban végszavazáshoz sem jutott: 42 demokrata szenátor voksolt ellene, ez elég ahhoz, hogy levegyék a napirendről.

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök tavaszi washingtoni beszéde és kemény bombázáspárti üzenetei nyomán különösen nehéz volt a zsidó származású demokrata párti törvényhozók helyzete. Chuck Schumer New York-i szenátor, aki a következő összetételben átveheti a szenátusi demokrata frakció vezetését, hetekkel ezelőtt bejelentette, hogy nem támogatja az egyezséget. Így járt el számos más zsidó származású társa is. A szavazás előtt néhány nappal azonban megszólalt a Demokrata Párt országos bizottságának elnöke, Debbie Wasserman Schultz floridai képviselőnő, akinek a képviselőházi szavazata ugyan nem számított (ott jelentős jobboldali többség uralkodik), ám pártelnöki befolyása annál inkább. „Zsidóként semmi sem fontosabb számomra, mint Izrael létezése hosszú nemzedékekre előre – mondta Wasserman Schultz, amikor arról kérdezték, hogyan válaszol azoknak az amerikai zsidóknak, akik szerint „elárulta” Izraelt az egyezség támogatásával. „Meggyőződésem, hogy a döntésem biztosítja Izrael létét. Amerikai állampolgár vagyok, és szenvedélyesen hiszek Amerika nemzetbiztonságának védelmében. Márpedig azt semmilyen más módon nem tudnánk jobban biztosítani, mint úgy, hogy az egyezséggel megakadályozzuk Iránt abban, hogy nukleáris fegyverhez jusson”.

A jobboldal azonban a vereség után újabb „mestertervet” agyalt ki az eredmény megfordítására. Eszerint elég, ha a képviselőház elnöke meg a szenátus többségi vezetője kijelenti, hogy Obama nem tájékoztatta őket minden fontos részletről (a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és Irán technikai megállapodására gondolnak), s emiatt a két hónapos határidő semmis, minden kezdődik elölről. Meglátjuk, hogy mindez mire vezet majd.

Időközben Hillary Clinton – aki a héten először, alaposan megkésve, kért bocsánatot a szerencsétlen e-mail kezelési ügye miatt – szintén kiállt a megegyezés mellett, de hozzátette: ha megválasztják, nem lesz számára fontosabb kérdés, mint Irán ellenőrzése. Ronald Reagant parafrazálva (aki a Szovjetunióval kötött atomfegyver-korlátozásra mondta, hogy „hinni, de ellenőrizni”) meghirdette a „gyanakodni és ellenőrizni” stratégiáját.

Ezekkel a közel-keleti ügyekkel volt elfoglalva az amerikai kongresszus immár két hónapja, így az európai menekültválság napirendre sem kerülhetett. Csak Obama jelentette be, hogy az október 1-jén kezdődő pénzügyi évben a szíriai rászorulóknak juttatandó tízezer hellyel növeli a menekültjogot kapók számát. (A magyar sajtó egyébként tévesen – remélhetően nem szándékosan ferdítve – jelentette a múlt hétvégén, hogy az elnöki szóvivő szerint Amerika nem fogad be több menekültet. Josh Earnest ugyanis nem azt mondta.) Az USA egyébként mindmáig a legtöbb menekültet befogadó országnak számít a világon, évi 70 ezres kvótával. Ha pedig az egyéb bevándorlási alapokat tekintjük – ami mellett egyes európai vezetők kardoskodnak –, akkor az Egyesült Államok messze a világ minden más országa előtt jár évi egymillió letelepülővel.