2024. április 19., péntek

Versközelben

Berecz András ének- és mesemondó vélekedése szerint: aki egy jó mesével találkozik, illő, hogy megemelje előtte a kalapját. Valahogy így van ez a versekkel is. A jó versek tiszteletet érdemelnek. Persze, nem baj, ha épp nincs kalap a kezünk ügyében, megteszi egy ropogós-magyaros Ejha! is.

Hogy honnan ismerhető fel a Jó Vers? Onnan, hogy lúdbőrzünk tőle, miközben olvassuk, hallgatjuk. Ennél biztosabb receptet nem tudnék adni, és talán nem is szükségeltetik, hiszen minden költészetkedvelőnek megvannak a maga szempontjai, amelyek alapján megítél egy-egy verset. Ezek a szempontok személyenként változnak, így ahányféle olvasó, annyiféle vers létezik, és fordítva. Merthogy az olvasó is picit hozzáadja magát a vershez. Azáltal, hogy ízlelgeti, továbbgondolja az olvasottakat, hallottakat, máris alkotóvá válik, partnerévé a Nagy Költészeti Játéknak, melyben minden egyes résztvevő tovább éltet valami eredendő, ősi erőt, szépséget, misztériumot, amely szavakba, ritmusba, strófák zenéjébe foglaltatott, s áthat civilizációkat, kultúrákat, korokat – egyetlen célból –, hogy gyönyörködtessen.

Hogy kit mely költészeti alkotás ragad meg, nem köthető szabályokhoz. A költészet olyan hihetetlenül színes és változatos, annyiféle arca, illata, zamata, zengése van, hogy lehetetlenség definiálni, mi a jó benne, mitől működik, mi által szólítja meg a befogadóját. Persze nemcsak az olvasó-hallgató elvárásaitól, lelki alkatától, hanem a pillanatnyi hangulatától is függ, sikerül-e „beszédbe elegyednie” egy-egy verssel, így eshet meg, hogy kinek-kinek egy klasszikus, időmértékes vers, egy szusszanásnyi haiku vagy egy szókimondó szabadvers a legmegfelelőbb választás, tőlük kapja meg azt az élményt, amely miatt érdemes kacérkodni a költészettel; aztán egy új nap, új lelkiállapot teljesen más versválasztást eredményezhet.

A versekkel, úgy hiszem, a lelkünk gyógyítgatja magát. Ezért kell hagyni, hogy néha ne az elménk diktálta szándék, hanem a lélek válasszon verset. Engedjünk a megérzésünknek, a sugallatnak, hogy mely kötetet emeljük le a polcról, mely hangoskönyvet helyezzük a lejátszóba, mely költő szerzői oldalára kattintsunk a neten. Ha szerencsénk van, rátalálunk a megfelelőre. A számunkra éppen akkor legjobb versre. Ami mellé le lehet kuporodni. Amihez hozzá lehet simulni képzeletben. Amellyel perlekedni lehet. Ami felbőszít, felzaklat. Amely kibillent a komfortzónánkból. Ami a bőrünk alá vájja magát, és elvackol odabenn, a szívünk táján. Aminek szavai vágnak, akár a penge. Amelynek ritmusára lépdelünk. Ami visszaköszön az álmainkban. Amelyet, akár egy kedves játékot, gondolatban kis golyóbissá gyúrva napokig hordozhatunk magunkkal a kabátzsebben.