A város napja alkalmából az idén megtartott számos rendezvény között kiemelkedő helyet foglal el a szeptember 3-án a szabadkai városháza tanácstermében megtartott hangverseny, amelyen a budapesti Anima Musicae Kamarazenekar lépett fel.
Sokan most hallottunk róluk először, pedig az immár öt éve létező zenekar számos jelentős elismerést, díjat tudhat magáénak, és hírük már bejárta Európát. Ezúttal Vajdaságba is ellátogattak. Előadásukban a következő művek hangzottak el: Vivaldi: C-dúr szimfónia (RV 112), Elgar: Szerenád, J. S. Bach: d-moll csembalóverseny (BWV 1052), Mozart: B-dúr divertimento (KV 137) és Dohnányi-Sitkovetsky: Szerenád (op. 10). Legnagyobb érdeklődés az utóbbi szerzeményt előzte meg, hiszen Szabadkán, de valószínűleg az országban is, most hangzott el először. Az eredetileg vonóstrióra komponált öttételes művet Dmitry Sitkovetsky mesterien dolgozta át zenekarra. Különösen azok a részek voltak hatásosak, ahol – megőrizve az eredeti szöveget –, a három szólista magára maradt.
Az est szólistája Kinka Rita volt, akit ebben az országban, de főleg a helybelieknek, nem kell külön bemutatni. Szabadkán született, itt szerzett alap- és középfokú zenei képzést, hogy azután világhírű tanároknál folytatva tanulmányait, számos nemzetközi versenyen is tanúbizonyságot tegyen kiváló zenei tehetségéről, szorgalmáról. Szülővárosában mindig nagy szeretettel fogadják a már évtizedek óta Újvidéken élő és az ottani zeneakadémián tanító művésznőt. A szabadkai városháza tanácstermének Steinway-zongorája is nyilván boldog volt, hogy billentyűin egy régi kedves ismerős ujjai táncoltak. A Bach-versenymű felcsendülő dallamai legalábbis erről tanúskodtak. Vidáman szárnyalt a zene, a legvirtuózabb részek is tisztán és világosan szólaltak meg! Lemezről sem hallható tökéletesebb produkció!
A művésznő a koncert után e sorok írójának azt mondta: Könnyű egy ilyen zenekarral játszani! Hát igen: egy jó szólistához jó kísérő dukál. Márpedig az Anima Musicae egészen kiváló együttes. Szabadkára tizenhatan érkeztek: kilenc hegedűs, három brácsás, három gordonkás és egy nagybőgős. Nyugodtan állíthatjuk: valamennyien kitűnő zenészek, akik méltóan képviselik a magas szintű magyar zenészképzést. Amellett nagyon fiatalok – szerintem többségük huszonéves –, ami a játékukon is megérződik. Csupa fiatalos lendület! Mégis mindegyik előadott mű annyira éretten hangzott, mintha már évtizedek óta együtt muzsikálnának. A kritikus – a közfelfogással ellentétben – ilyenkor a legboldogabb: képtelen hibát találni a produkcióban! Karmester nélkül játszanak, mégis mindig hajszálpontosan együtt vannak, vezetőjük – G. Horváth László – szemének, vonójának legkisebb rezdülésére is élénken reagálva teremtik meg a csodát: életre kelnek a kottapapírra lejegyzett hangjegyek, az élettelen zenei szimbólumok értelmet nyernek. Hangszereikből élő zene szól, lélekkel telítődnek meg az általuk megszólaltatott művek. Joggal viselik a nevet: Anima Musicae – az ő muzsikájuknak valóban lelke van! A közönség minden előadott művet, minden egyes hangot élvezett, s a szívből jövő tapsviharra nem maradhatott el a ráadás.
A teremből kilépve többen is nekem szegezték a szokásos kérdést: Hogy tetszett a koncert, mi a véleményem róla nekem, mint „szakértőnek”? A válaszom rövid volt: Ezt így kell csinálni!
