2024. március 29., péntek

Ember, aki szocializmust álmodott

Allende: Az eszme, amelyet megöltek – két évvel ezelőtt, a tragikus sorsú chilei elnök halálának negyvenedik évfordulójára Franciaországban ezzel a címmel könyv jelent meg. A világ akkor egy tragikus eseményre emlékezett, arra a napra, amelyen Chile akkori elnöke öngyilkos lett a puccsisták által megtámadott, már füstölgő elnöki palotában. Maga az elnök utolsó üzenetében így mutatta be tettét: „Életemmel fizetem meg, hogy védtem azokat az eszméket, amelyek olyan drágák ennek a hazának”. Most ugyanennek az eseménynek több optimizmust, a győzelem lehetőségének a reményét sugalló változatára emlékezik a világ. Negyvenöt évvel ezelőtt ezen a napon – 1970. szeptember 4-én – a parlamenti demokrácia eszközével hatalomra került egy ember, aki azt álmodta, hogy az országában megteremtheti az igazságosabb társadalmi rendszert.

A megemlékezés jelentőségét növeli, hogy a világ éppen abban a korban van, amikor ismét „divatba jött” a marxizmus. Ennek a fordulatnak csak egyik beszédes jele, hogy 28 országban, több mint egymillió példányban megjelent egy francia tudósnak, Thomas Pikettynek: A XXI. század tőkéje című könyve. A hirtelen divatossá lett közgazdász ugyanis a világ legtermészetesebb dolgaként az emberiség nagy gondolkodói, a közgazdaságtan óriásai között tárgyalja Marxot. De a jelenlegi gazdasági világválsággal kapcsolatban is mind többet emlegetik nemcsak a közgazdaságtan tudósát, hanem a társadalomtudomány óriását is, aki nemcsak először tárgyalta a kapitalista gazdaság krónikus válságának a természetét, hanem a társadalmi események megértéséhez is kulcsot kínált.

Holott nemrégiben még meggondolatlanságnak, sőt szentségtörésnek számított, ha valaki a nevét említette. Mintha nagyságából bármit is levont volna az, hogy az általa megfogalmazott eszmék valóra váltásának egy sajátos – bolsevik – kísérlete olyan csúfos véget ért, mert nemcsak lépést nem tudott tartani a vetélytársával, hanem egy embertelen rendszerré is fajult. Mintha Platón nagyságából bármit levonna, hogy az általa elképzelt ideális állam soha sehol nem valósult meg. És Marx nemcsak egy másfajta megoldás reményét adta az embernek, hanem olyan mozgalomnak az eszmei alapjává lett, amelyhez csak a nagy vallásalapítók hatása hasonlítható. Sőt azokkal szemben először adott egy eszmét, amely az egész világot áthatotta, és mindenütt történéseket diktált.

Pedig Salvador Allende nem is Marx eszméjét akarta megvalósítani, hanem csak ennek az eszmének a lényegét testesítette meg: lehetséges egy másfajta társadalom is. És mindenki, aki a mi korunkban ennek a gondolatnak a megvalósítására vállalkozott, azt hitte, nem kell Marx elképzelésének a megvalósulására várni. Marx ugyanis azt mondta, hogy az új társadalom a kapitalista fejlődés csúcsán, egyszerre több fejlettebb országban (abban a korszakban, amelyben egymást érték a társadalmat formáló forradalmak), forradalom útján győz.

Lenin annak a megfogalmazásával tette lehetségessé a bolsevik forradalmat, hogy azt vallotta: nem a legfejlettebb országban, hanem ott győz, ahol az imperialista ellentét a legkiélezettebb, és (Trockijjal szemben) lehetséges a győzelme egyetlen országban is. Allende pedig annak az elképzelésnek a tragikus hőse, amely Ázsiában diadalmaskodott. Abban a sajátos formában, amely azt akarja bizonyítani, hogy a kapitalizmus akkor leghatékonyabb, akkor hozza meg százmilliók magasabb életszínvonalát, ha kommunista irányítás alá kerül. Ez Latin-Amerikában ismét kifulladóban van. Afrika történelmének egy szakaszában, (a függetlenség elnyerése után) több országban kudarcba fulladt kísérletet hozott. És Európában egy időben éltette az eurokommunizmust. Ez gondolat: a társadalom fejlődésének egy fokán az ember választhat: a kapitalizmus útján halad-e tovább, vagy pedig új utat vág magának.

De nézzük sorjában, mi is történt! Allende békés úton, a parlamenti demokráciában aratott győzelemmel kapott lehetőséget arra, hogy egy ország élén kísérletet tegyen egy új társadalom megteremtésére. Győzelme nem is volt olyan áttörő, diadalmas. Az elnökválasztáson a szavazatok 36,3%-ával lett első. (Vetélytársai közül Alessandri 34,9 és Tomic 27,4%-ot kapott.) A chilei alkotmány szerint ilyen esetben a parlament dönti el, hogy a két legesélyesebb jelölt közül ki lesz az elnök. Itt már Allende nagyobb (153:35) arányban győzött Alessandrival szemben. Bírt azonban annyi meggyőző erővel, hogy az új társadalom megteremtéséhez nagyobb összefogást teremtett. Az ország kivitelének 80%-át adó rézbányák államosításának döntését a parlament már egyhangúlag hozta meg.)

Ekkor igazolódott azonban az a sajátos körülmény, amely napjainkban is nevetségessé teszi a szabadságharcot hirdetők küzdelmét az országok függetlenségéért. Mert milyen függetlenség lehet abban a világban, amelyben a gazdaságok annyira összefüggnek, hogy egy távoli esemény jobban befolyásolja a polgárok mindennapi életét, mint „nemzeti” kormányaik bármelyik intézkedése, amelyben egy senkit semmire nem kötelező hitelminősítő intézet ítélete tönkre teheti az országot. Allende is a gazdaságok összefüggéséből, egy ország kísérletének reménytelenségéből kapott kemény leckét.

Élelmiszerhiány jelentkezett. Az ország külkereskedelmi hiánya az 1970 évi 13 millió dollárról már 1972-ben 7 milliárdra ugrott. Az infláció berobbant az emberek mindennapi életébe: 1970-ben 35%-os volt, 1973-ra 528%-os lett stb. Ebben a helyzetben Allende Népi Egység nevű pártja 44,09:54,78 arányban elveszítette a parlamenti választást. És Pinochet vezérkari főnök végrehajtotta az államcsínyt, hogy Allende tragikus hősként maradjon meg emlékezetünkben, akire legalább az évfordulókon emlékezünk.