A nyár folyamán kétszer állt meg Nenád bácsi hatalmas szekere a moholi nagyanyám, Lakatos Rozália faluszéli, takaros háza előtt. Először az aratás utáni tűző napsütésben, hatalmas zsákokkal megrakodva, melyeket a szálfatermetű, szikár, de már láthatóan hajlott hátú paraszt ember egyenként a vállára kapott, s a létrán egyensúlyozva fölvitt a padlásra, ahol a frissen mázolt sárpadlón gondosan szétterítette azok tartalmát: az aranyló búzát. Nagyanyám arca ilyenkor földerült, és elégedetten törölte kezét a kötényébe. A különös az volt, hogy Nenád bácsi előtt is volt valami hasonló kötényszerűség, amit én addig, férfiember derekán sohasem láttam. De én akkor nem sokat foglalkoztam vele, ott sündörögtem a kocsi mellett, melynek a zsákok melletti részét szalmával borította a gazda, hogy ne törődjön meg az a sok sárga és görögdinnye, melyekkel a szekérderékot megrakta. Mert e szeretni való, idős ember látogatásakor ellátott bennünket mindennemű gyümölccsel, amit a jóféle bánáti föld megterem.
Másodszor az esők beálltával érkezett a számomra mindvégig titokzatos, bánáti jótevőnk, ugyancsak megrakott szekérrel, ilyenkor krumpli, hagyma és néhány sütnivaló tök került nagyanyám kamrájába, meg újra a sok gyümölcs, hamvas szilva és a cirmos almák rengetege. Még jó, hogy ilyen nagy a Nenád bácsi szekere – gondoltam a tengernyi finomság láttán –, majdnem kétszer akkora, mint amilyenek a moholi poros utcákat járták. Ez a sváb szekér – mondotta nagyanyám, a kopott, de valamikor évtizedekkel korábban Nenád bácsi kötényéhez hasonlóan, kék színűre festett kocsiról. Hanem a lovak, azok igazi paripák voltak, fekete szőrükön acélszínben villózott a napsugár! Amikor azután indulás előtt a gazdájuk derékon fogott, és egy pillanatra maga mellé emelt az ülésre, én büszkén intettem a szomszéd ház előtt ácsorgó cimboráknak – és határtalan elégtételt éreztem minden korábbi civakodásunkért.
Nem tudom, valójában ki is volt ez a Nenád bácsi, ma azonban egyike azon régi embereknek, akik köré az emlékezés varázslatos világát fölépíthetem. Magyarul nem tudott – talán sváb volt? ma sem tudom –, gesztusokkal, kézmozdulatokkal és tört szavakkal értették meg egymást nagyanyámmal, a mindig feketében járó Rozi asszonnyal, aki viszont csak magyarul beszélt. Egyszer azután ketten a moholi komppal Bánátba is átmentünk, ami önmagában is feledhetetlen volt. A part meredekéről, egymás kezét fogva ereszkedtünk le egészen a víz szélére, ahol azután már könnyen átléphettünk a vízi járműre. A moholi komp amolyan igazi fából ácsolt, sokat látott és sokat megélt vízi alkalmatosság volt – azóta nekem csak az számít kompnak, ami ama régire emlékeztet. Amikor a korlátjának támaszkodhattam, úgy éreztem magam, mint a meghívott vendég. Indulás előtt hosszan elnéztem, ahogy a kompos gondosan elrendezte a szekereket, mindegyik lónak nyugtatólag veregetve meg a nyakát. Majd elrugaszkodva a parttól, a szekeresek valamennyien kukát ragadtak, és a drótkötélre illesztve kézzel húzták át a vízi járművet a Tiszán. Istenem, mit nem adtam volna, ha én, a hatéves gyerek, közéjük állhattam volna! A túloldalon azután a révtől már a dűlőutakon mentünk egy közeli tanyára, ahol az ismerős ember fogadott bennünket.
Akkor sejtettem meg valamit kettejük „üzletének” lényegéből: amikor 1944 novemberében a partizánvérengzés nyomán nagyanyám özvegyen maradt öt éhes gyerekével, egyedül a vakvilágban, akadt egy bánáti ember, aki kellő részesedésért vállalta megmaradt földje művelését. Az árendát azután terményben fizette meg, amit roskadozó szekéren hozott át Moholra. Ebből tudott az esztendő során Rozi asszony Ómamával, az idős korában maga mellé vett nevelőanyjával együtt megélni. Volt ugyan a gyepsori háza mellett egy hatalmas kert is, melyet kora tavasztól késő őszig ő maga művelt, de annak ízletes csodái a hét minden napján a konyhára kerültek, s ahogy megtermett, úgy el is fogyott. A télirevaló az árendával érkezett. És micsoda bőség volt a ház körül, amikor nyáron a padlás, ősszel a kamra megtelt. Amikor a nagyanyám november elején tömésre fogta a libákat, a bab, a dió és a mák tarisznyába kötve lógott a falon, s a befőttek felett a polcon, a birsalmák is hosszan sorakoztak. Jut eszembe mindez a mai végtelen szegénységgel kapcsolatos, lépten-nyomon elhangzó panaszok hallatán. Pedig csak a Nenád bácsinak kellene szólni, hogy hollószőrű, tüzes paripáival megkeressen bennünket, és megtöltse – a kamrák helyett immár a lelkünket reménnyel és bizalommal.
