2024. április 19., péntek

Derűlátó vagyok

Nem vagyok borúlátó, és nem is voltam. Pedig lett volna rá sok okom, hogy azzá váljak. A hatvanas években, amikor az általános iskola padját koptattam, abban az újvidéki iskolában, ahova szüleim beírattak, két magyar tagozat indult, egyenként több mint harminc gyerekkel. És ez nem volt az egyetlen iskola, ahol magyar gyerekek tanulhattak, tanultak. Ma ugyanabba az iskolába jár a tizenkét éves lányom. Tízen vannak az osztályban, és egyiküknek sincs hova bukniuk, alattuk már nincs ugyanis többé magyar tagozat. Két év múlva ebben az iskolában megszűnik a magyar nyelvű oktatás. De ehhez hasonló a helyzet a többi iskolában is, ahol még magyarul tanulhatnak csemetéink.

Példázódhatnék mással is. A könyvkiadással, az újságok példányszámával, művelődési intézményeink elsorvadásával, de szólhatnék azokról a magyarokról is, akik a szórványban élnek, akikkel e közösség nemigen törődik, nem jut el hozzájuk a magyar szó, és egyre több azoknak a száma, akik a beolvadást választják, azzal a megindoklással, hogy ha már nekik nem is, de gyerekeiknek így majd jobb sorsa lesz. Csaknem negyven év újságírói munkám során szinte mindegyik vajdasági települést bejártam. A kezdetben még vidám, jó kedélyű emberekre leltem, de ahogy múlt az idő, egyre több panasz fogadott, végül már annyi, hogy szinte ki sem mertem szállni a terepre. A szórványban élő emberek folyton arra panaszkodtak, hogy velük már senki sem törődik, a politikusok csak választás előtt keresik fel őket, ígérgetnek fűt, fát, és miután megkapják tőlük a támogatást, pontosabban szavazatukat, megfeledkeznek róluk.

Tehát lenne okom borúlátónak lennem.

Különösen, ha belenézek az elmúlt huszonöt évbe. A múlt század nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje hozta a többpártrendszert. Akkor még többen voltunk, függetlenül attól, hogy mit hozott a rendszerváltás a szerbiai politikában, erősnek éreztük magunkat. Annak ellenére, hogy számunk évről évre csökkent. Egy szemléltető adat: a múlt század ötvenes éveiben az általános iskolákban mintegy 50 ezer diák tanult magyarul, a kilencvenes években ennek a fele. Kétezer kilencben 16 ezer általános iskolásunk volt. Ma pedig?

És megalakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Nem pártként, hanem érdekszervezetként. Nemes célokat tűztek ki maguk elé az alapító tagok, különböző beadványokat, petíciókat fogalmaztak meg a kormány felé, ám ezekkel a levelekkel Miloševićék nemigen törődtek. Egészen mással voltak elfoglalva. A VMDK nyílt háborúellenes fellépése ellenére a magyar férfiakat is a frontra kényszerítették, azon megfontolásból, hogy ha vállalja a harcot, az jó, ha viszont nem, és elmenekül az országból, az is jó. Rengetegen költöztek el innen a kilencvenes években, közülük nagyon sokan vissza sem jöttek. Távozott öcsém, sok jó barátom, ismerősöm. Szomorú voltam, de mégsem lettem borúlátó.

Négy évig volt egy érdekvédelmi szervezetünk, majd osztódással megszületett a másik, a VMSZ. Polgári egyesületként, pártoktól és kormánytól független szervezetként jött létre, de alig múlt el egy év, párttá alakult. A szervezet akkori vezetői úgy gondolták, hogy csakis úgy tudják hatásosan a vajdasági magyarok érdekeit képviselni, ha jelen vannak a döntéshozatalkor. De nemcsak helyi közösségi és önkormányzati, hanem tartományi és állami szinten is.

Így is történt, a magyarok, a magyar iskolák száma azonban továbbra is csökkent, a végeken élők arca pedig továbbra is búskomor maradt, annak ellenére, hogy politikusaink jelen voltak (és vannak) a tartományi és az állami intézményrendszerben. És azt sem mondhatni, hogy eredménytelenül. Mégis egyre csak fogyunk. Kétezer-kettőben csaknem 300 ezren voltunk. Kétezer-hétben a becslések alapján négyezerrel többen 270 ezernél, kétezer-tizenegyben pedig számunk 250 ezer alá esett. És azóta is egyre szűkül táborunk. Nagyobb az elhalálozás, mint a születés, egyre többen külföldre költöznek, és az asszimiláció is tizedeli sorainkat.

Felmerül a kérdés, ki mindezért a felelős, azért, hogy több mint hetven éve már folyamatosan fogyunk. Magyar politikusaink? Tanáraink? Az intézményeink vezetői? Íróink? Költőink? Tudósaink? Földműveseink? Azok a fiatalok, akik külföldön tanulnak tovább? Azok, akik itthon maradnak? Akiket környezetük felszippant, vagy akik aránylag védett közösségben büszkén dicsekedhetnek magyarságukkal?

A derűlátóak vagy a borúlátóak?

Vagy egészen más? Például a többségi nép azon folyamatos törekvése, hogy a számukra elfogadható számkeretbe szorítson bennünket. Legyünk, de ne sokan. Ne többen, mint Horvátországban vagy Szlovéniában a magyarok, de ne is fogyjunk el teljesen, mert jó, ha vagyunk egynéhányan.

Számukra az sem baj, ha van több pártunk, érdekszervezetünk. Sőt! A marakodás, a duzzogás, a csak azért is az ő malmukra hajtja a vizet.

Nem tudom, milyen sors várt volna ránk, ha nem alakul meg a VMDK, majd a VMSZ. Később a VMDP, az MPSZ, az MRM, a MEP (Magyar Egység Pártja), amelyről még szinte semmit sem hallottam, de sorolhatom ide a Humentist is. Két nappal ezelőtt még egy politikai szervezettel gazdagodott egyre fogyó közösségünk, a Magyar Mozgalommal, amely ugyan még túl fiatal ahhoz, hogy bármit is szóljak róla. Miért alakult meg e szervezet? Mert: „Elég volt! Körmünkre égett a közösségünkön belüli képmutatás és önkényuralom, a tétlenség és tehetetlenség. Ezt a pusztulást nem nézhetjük tunyán és tétlenül, mozgalomba tömörülve kívánunk cselekedni nemzeti közösségünkért!”, áll a Hitvallásukban.

Mondom, én optimista vagyok. Lehet, hogy ez a mozgalom, amely most még nem akar párt lenni, de az eddigi tapasztalatok azt mondják, hogy nem kell sokat várni arra, hogy azzá alakuljon (közelegnek ugyanis a választások), tehát ez a mozgalom hozza el számunkra a megváltást. Ez lesz a megváltás mozgalma. Lehet, de jómagam jobban örülnék (de ki kérdez engem és a többi esendő magyart), ha nem a sértődöttség, az egymás kirekesztése, hanem a közös érdek vezényelne mindannyiunkat, különösen azokat az embereket, akik politikával foglalkoznak.

Figyelem majd az új politikai szervezetet, és érdekel, lesz-e annyi ideje, hogy felnőjön? Persze az is érdekel, hogy tíz év múlva – ha megélem –, hányan maradunk még, lesznek-e még óvodáink, iskoláink, vagy éppen az ellenkezője történik majd, sokasodunk, sokasodunk, sokasodunk.

Derűlátó vagyok, annak ellenére, hogy az MM soraiban nagyon sok ismerős arcot látok, akik korábban tehettek, de lehet, hogy tettek is (csak saját hibájukon kívül sikertelenül) olyan politikai lépéseket, amelyek megakadályozták volna azt, hogy „a délvidéki magyarság mára már a létét is veszélyeztető válságba kerüljön”.

Még egyszer ismétlem, derűlátó vagyok, és boldog, hogy egyre több párt, politikai szervezet, mozgalom védi az egyre fogyó magyarság érdekeit.

A boldogságtól ordítani tudnék, ha nem volnék optimista.