Bármennyire is megkönnyítik az ismeretlen városba érkezett látogató dolgát, idegenkedem az előre eltervezett turistaútvonalaktól. Nem hiszem, hogy megismerhető egy város legjelentősebb műemlékeinek számbavételével, természeti látványosságainak megtekintésével. Nem tartom a turistalét legizgalmasabb módjának, ha egy adott városba érkezvén, a szükséges tudnivalókkal felvértezve, nyakunkba akasztott fényképezőgéppel sorra járjuk azokat a helyeket, amelyeket bedekkerekből néztünk ki, és megörökítjük azokat a helyeket, amelyeket a prospektusokban és a világhálón láttunk a városról.
(Fotó: Diósi Árpád)
Meggyőződésem, hogy minden város az ott élő emberek által ismerhető meg igazándiból. Fontosak a szobrok, múzeumok és régi épületek, a parkok, allék és folyómenték, de ahhoz, hogy magunkba szippantsuk egy város hangulatát, ráhangolódjunk lüktetésére, fel kell keresni a piacot, le kell ülni egy kávézóban, be kell térni egy eldugott kis templomba, végig kell sétálni a belvárostól kijjebb eső utcákon, leülni egy parkban és meglesni az embereket: mosolyognak vagy komorak, hangosan beszélgetnek egymással vagy seppegnek, kisebb-nagyobb társaságban vagy inkább egyedül vannak, néznek maguk elé némán, olvasnak vagy a telefonjukat babrálják.
A héten egy szűk napot Kolozsvárott töltöttem. Túl rövid idő ez ahhoz, hogy körbejárjunk egy várost, arra azonban elegendő, hogy megízleljük a hangulatát. Rövid sétám során bementem a központi téren magasodó Szent Mihály-templomba, megcsodáltam Fadrusz János Mátyás király emlékművét, megnéztem az igazságos király szülőházát, körbejártam a központi teret övező utcákat. A Bánffy-palota és a Farkas utcai református templom ezúttal sajnos kimaradtak. Helyettük embereket láttam. Rengeteg embert.
A belvárosban egymást érő kávézók, kocsmák, éttermek zsúfolásig megteltek ezen a keddi estén. Az özönvízszerű eső ellenére a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat nagyszínpada előtt több százan hallgatták a koncertet. Köztük egy esernyő alá bújt idős házaspár is. Fogták egymás kezét és mosolyogtak. Egymásra. Kicsit arrébb egy fiatal hölgy táncolt egymagában. Kissé furcsák, esetlenek voltak a mozdulatai, de összhangban a különleges zenével.
Rokonszenvesnek bizonyult a Bulgakov Irodalmi Kávéházban a vendégsereg közt rohangáló pincérfiú, aki világos sört hozott, amikor barnát kértünk, és barnát tett elénk, amikor világosat rendeltünk. Bocsánatkérően vitte volna el őket mindkétszer, de nem hagytuk, oka lehetett annak, hogy azok a korsók asztalunkra kerültek, mondtuk bölcselkedve, a brassói aprópecsenye és a fokhagymás csülök fölött olykor-olykor sandán odapillantva a tőlünk jobbra sutyorgó szerelmespárra, balra borozgató nőtársaságra vagy a sarokban laptopja monitorára meredő srácra.
Nem kevésbé volt szimpatikus a temető melletti zárt parkolót üzemeltető román férfi, aki fellelkesült, amikor meglátta, hogy Szerbiából érkeztünk. Vendéglátónk mondta neki, hogy magyarok vagyunk, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, a parkolóőrnek az volt a lényeg, hogy honnan érkeztünk. Azt mondta, fizessünk húsz lejt előre, és még annyival jövünk neki másnap, de amikor visszatérünk az autóért, nem kért semmit. Mosolyogva intett csak, hogy mehetünk isten hírével. Úgy is tettünk.
